5. Fejezet: Megtorlás és Restauráció

1. Megtorlás és restauráció

Az 1956. december 12-e körül meghozott rendkívüli jogszabályok új korszakot nyitottak. Az első hónap bizonytalankodásai után a kádári hatalom elszánta magát a kemény, drasztikus lépésekre, és miközben a szavak szintjén még mindig elhatárolta magát a Rákosi-kor módszereitől, valójában a diktatórikus szocializmushoz tért vissza. A leginkább veszélyes személyek és csoportok eltávolítása után politikájának homlokterébe a társadalom megtörése, elrettentése, egyidejűleg a közigazgatás kézbevétele, a párt szervezeteinek országos kiépítése került.

Az ekkor meginduló és az 1963-as nagy amnesztiáig tartó megtorlásnak funkcionális szerepe volt nemcsak a hatalom megszerzésében, hanem a rendszer fennállásának teljes idejében is. A hosszan tartó, tömeges és kegyetlen represszió első, 1956. december elejétől 1957 tavaszáig tartó időszakát a korláttalan, parttalan megtorlás korának nevezhetjük. A kifejezés egyaránt jelzi, hogy ebben az időszakban még nem voltak meghatározott célcsoportok, a kádári hatalom minden megkülönböztetés nélkül sújt le az egész magyar társadalomra, de azt is, hogy a megtorló apparátus még azon minimális, maga szabta jogi korlátokat sem tartja be, amelyeket a későbbiekben már igen.

A megtorlás ezen korszakának leginkább jogi mezbe öltöztetett formája a statáriális perek megindítása volt, de ezen eljárásokban nem adatott még annyi lehetőség sem érdemi védelemre, mint később. A vádirat nélkül vagy leggyakrabban néhány soros vádindítvánnyal bíróság elé állítottak sok esetben a tárgyaláson találkoztak először az ügyvédjükkel, aki sem a vizsgálati iratokat, sem a vádlottat, sem annak cselekményeit nem ismerhette úgy, hogy felkészülten védhette volna a perbe fogottat. De maguk az eljárások sem irányultak a cselekmény és körülményei tényleges felderítésére, megelégedtek a leggyakrabban fegyverrejtegetés vádjával indított perekben a fegyverrejtegetés tényének bizonyításával, és kizárólag ennek alapján hozták meg az ítéletet. A feltétlenül súlyos ítéletet, hiszen minden enyhítő körülmény figyelembe vételével sem kaphatott tíz év börtönbüntetésnél kevesebbet a nagykorú vádlott.

A statáriális eljárásokkal a hatalom nem a forradalomban tevékenyen, aktívan részt vett személyeket, hanem az egész társadalmat kívánta megbüntetni és megfélemlíteni. Megfélemlíteni, mivel ők maguk is féltek - a még mindig kint lévő fegyverektől és azok potenciális használóitól. Az elítélteknek csak mintegy a felénél esett szó a perben arról, hogy az illető valamilyen formában (fegyveres felkelőként, nemzetőrként stb.) részt vett a forradalomban, a bíróság nem is igen törekedett ennek bizonyítására. Egyaránt megkapta az ítéletet a fegyverét elrejtő gyári üzemőr, a leszerelő katonatiszt, aki megtartotta szolgálati pisztolyát, az orvvadászat céljából puskát vásárló, a fegyveres rabló és a kommunista görög emigráns.

A megtorlás e korai szakaszának másik fontos intézménye volt az internálás. A rendelet szerint közbiztonsági őrizetbe vehető volt mindenki, akiről a hatalom úgy vélekedett, hogy személye vagy magatartása alkalmas lehet a társadalom rendjének, nyugalmának megzavarására. Az egy évvel meghosszabbítható féléves internálás több feladat ellátására is alkalmas rendszabály volt. Egyfelől helyettesítette az előzetes letartóztatást, 1956 decemberétől ugyanis a karhatalom olyan tömegben vette őrizetbe az embereket, hogy a még nem is megfelelően restaurált ügyészi szervezet képtelen volt tartani ezt az ütemet. Hasonlóan nagy segítséget adott a majdani perekhez azzal, hogy a tanúnak alkalmas személyeket is internálni lehetett, így presszionálva őket a megfelelő vallomásra. A későbbiekben az amúgy is hátralékokkal küzdő, túlterhelt bíróságok tehermentesítőjeként azok büntetési formájaként szolgált, akik nem követtek el olyan súlyú cselekményeket, amelyekért a hatalom börtönbüntetést látott érdemesnek kiszabni, de személyük, múltjuk vagy környezetük miatt célszerű volt meghurcolásuk.

Hasonlóan megtorló funkciójuk is volt ebben az időszakban a sortüzeknek, hiszen ahogy a statáriális bíróságok sem kizárólag a forradalomban aktívan részt vetteket büntették, ugyanígy a golyók sem tettek különbséget. A sortüzekkel áttértünk a megtorlás ezen szakaszának a kor jogrendje szerint is törvénytelen formáihoz. Idetartoznak még azok az akciók, amikor a karhatalmisták megszálltak egy-egy munkásszállást, kollégiumot vagy falut, és szinte válogatás nélkül, brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezükre került. Ebben az időben volt általános, szinte törvényszerű velejárója a letartóztatásnak az elhurcolt bántalmazása, 1957 őszétől már nagyobb esély volt ezt elkerülni. Több ízben előfordult, hogy a letartóztatott belehalt a bántalmazásba, de meg kell különböztetni ettől azokat az eseteket, amikor a karhatalmistáknak célja volt meggyilkolni az ellenségnek tartottat (1956. december 9-én megkínozták, majd megölték és az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét).

A megtorlások beindítása újabb menekülési hullámot váltott ki. Már a november 4-i megszállást követően nagy tömegek hagyták el az országot, decemberre pedig végleg kilátástalanná vált úgy a forradalomban szerepet játszottak, mint az ország helyzete, ami a novemberinél is nagyobb elvándorlást eredményezett. A legtöbben Ausztrián át menekültek Nyugatra, a többiek Jugoszlávián, de voltak akik Csehszlovákián keresztül próbáltak az NSZK-ba jutni. Összességében mintegy 180 ezren hagyták el végleg az országot, ami tovább gyengítette a hazai ellenállást.

A tömeges megtorlás beindításával párhuzamosan a kádári központi hatalom egyre nagyobb mértékben terjesztette ki és stabilizálta hatalmát, vonta fennhatósága alá Budapest után a vidéket is. December-január folyamán felszámolták a forradalom még létező központjait, az Írószövetséget, Újságíró-szövetséget, míg a csepeli központi munkástanács - nem akarván fennállásával legitimálni a rendszert - önmagát oszlatta föl. A január 5-i kormánynyilatkozat szakított az MSZMP IKB 1956. decemberi értékelésével, durván támadta az "áruló" Nagy Imre-kormányt, ami már megelőlegezte a majdani felelősségre vonást. Egyértelművé vált, hogy a Kádár-kormány semmit nem teljesít az előző év novembere folyamán hangoztatott politikai ígéreteiből, az első sikertelen kísérletek kudarca után feladták az álkoalíciós kormányzás szándékát is, a forradalom idején újjáalakult pártokat pedig elsorvasztották. Megkezdődött a központi hivatalok és az igazságszolgáltatási szervek megtisztítása. Január 12-én bevezették a gyorsított büntetőeljárást, melynek megalkotásánál alapvetően a Tanácsköztársaság megdöntését követő bosszú idején keletkezett törvénycikkekre támaszkodtak. Ennek célja az "ellenforradalmi bűncselekményekben" részesek gyors és szigorú elítélése lett volna, ám a gyorsított eljárás a későbbiekben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sem a szigorúság, sem pedig a gyorsaság terén (ezért vált szükségessé tavasszal új büntető intézményeknek, a népbíróságoknak az életre hívása). Februárban felállt a párt fegyveres erejének szánt munkásőrség, amelynek elsődleges feladata volt a belső ellenséggel való fegyveres leszámolás, az elrettentés.

A városokat követően a járásokban is megalakultak a pártbizottságok, amelyek a vezetőiktől megfosztott, megfélemlített munkástanácsoktól, nemzeti tanácsoktól visszavették a helyi hatalmat. Márciusra az utolsó tényleges népképviselőket is kiszorították a helyi tanácsokból. Az újból a hatalom birtokosává váló pártból egyre inkább kikerültek a reformokat támogatók, ami önmagában is a rákosista tendenciák erősödését eredményezte. Az országos és a helyi sajtóban kampány indult a forradalom, valamint annak vezetői ellen.

1957 első hónapjaiban teljes mértékben restaurálódott az 1956 előtti politikai rendszer. Az ország életét újból a kommunista állampárt irányította, az egész országban helyreállították a tanácsrendszert, a forradalom idején megválasztott vezetőket eltávolították, a legtöbb esetben letartóztatták, és hasonló sorsra jutottak azok a funkcionáriusok is, akik október-novemberben csatlakoztak a tömegmozgalmakhoz. 1957 tavaszán a racionalizálás eufemisztikus címkéje mögött megkezdődtek a munkahelyi fegyelmi eljárások, melyek során mindenhonnan eltávolították azokat a vezetőket, akik támogatták a közösség követeléseit, akiknek személyes tekintélyük volt az általuk vezetettek, irányítottak, vagy pusztán csak munkatársaik előtt. Már arra is jutott erő, hogy tisztogatást hajtsanak végre a helyi pártszervekben, és eltávolítsák vagy fegyelmi büntetésben részesítsék elsősorban azokat, akik meginogtak, és egyet-mást elfogadtak októberben a nép követeléseiből, és csak kisebb mértékben a helyüket elhagyókat, amennyiben hajlandóak voltak fenntartások nélkül az új vezetés zászlaja alá állni.

A politikai hatalom országos és helyi visszavételével párhuzamosan zajlott az élet egészének újbóli pártirányítás alá kényszerítése. Véget vetettek a szakszervezet önállósodási kísérleteinek, elfojtottak vagy látszattevékenységre szorítottak minden olyan szervezetet (például a munkástanácsokat), amelyek nem illettek a régi-új struktúrába; a párt égisze alatt szervezték újjá az ifjúsági mozgalom egyetlen intézményeként a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, míg a többit felszámolták, elsorvasztották. Újjászervezték az egyház pártirányításának és -ellenőrzésének rendszerét, továbbá tíz-húsz pap letartóztatását javasolták a klérus megtörésére. Teljes mértékben visszaállították a párt sajtómonopóliumát.

Ha nem is az ÁVH örököseként, de személyi állományát és funkcióját tekintve utódaként megszerveződött a rendőrség politikai nyomozó osztálya (ezzel párhuzamosan visszaszorult, csökkent a karhatalom jelentősége, amit rövidesen fel is számoltak). Az intézmény a március eleji tömeges begyűjtéssel és az ügyészségeknek egyre nagyobb számban átadott gyanúsítottakkal tette le a mestervizsgát. Beindult az ügyészi gépezet is, és noha nem tudtak lépést tartani a rendőrséggel, már márciusban tömegesen születtek vádemelések 56-os ügyekben.

1957 elején a pártvezetés Kállai Gyulát küldte Snagovba, hogy tájékozódjon a Romániába deportáltak álláspontjáról: mérje föl, mennyire egységesek, van-e lehetőség egyesek leválasztására, esetleg felhasználására a kádári hatalom mellett, Nagy Imre ellenében. Kállai útja sovány eredményt hozott, az elhurcoltak nagy többsége egyaránt kiállt Nagy Imre és a magyar forradalom mellett, és egyikőjük sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy nyíltan szembefordulva a forradalommal, az új hatalom legitimációját segítse. Kállai beszámolója nyomán még februárban elhatározták az MSZMP legfelső vezetői, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítják.

Ugyanakkor a kormány a terror szabadon engedésével egyidejűleg gesztusokat is tett a társadalom megnyerésére. Szakbizottságokat állított fel a gazdaság reformja érdekében, fizetésemelést és árleszállítást jelentett be, visszaállította a négy évvel korábban megvont vasúti utazási kedvezményt. Ezek ugyan nem pótolhatták a forradalom követeléseit, de a küzdelembe belefáradt ország még ezeket a kedvezményeket is eredménynek tekinthette, tekintette.

A Kádár-kormány hazai eredményei nem társultak külpolitikai sikerekkel. A nem szocialista világ közvéleménye a menekültek demonstratív fogadásával és befogadásával tüntetett a szovjet megszállás és a magyarországi bábkormány ellen. Az ENSZ Közgyűlése 1957. január 10-én különbizottságot állított fel a magyar kérdés megtárgyalására, és a világszervezet főtitkára jelezte: Budapestre kíván látogatni, hogy a helyszínen tájékozódhasson. A január elején Strasbourgban megtartott közgyűlésen megalakult a Magyar Forradalmi Tanács, amelyen az 56-os emigráció formálisan is megválasztotta vezetőit, Kéthly Annát, Király Bélát és Kővágó Józsefet.

Moszkvát viszonylag kevéssé zavarták a propagandisztikus nyugati lépések (inkább a Jugoszláviával újra megromló viszony), azonban a törvénytelen fogantatású kádári kormányzatot annál kényelmetlenebbül érintette ennek állandó felemlegetése. Ráadásul külpolitikai mozgástere is szűkebb volt, mint ezt megalakulásakor remélte, mivel a szocialista tábor reformereinek támogatását nem, vagy csak kevéssé kapta meg. A belső ellenállás letörése után is megmaradt függése a baráti államoktól, hiszen a politikai reformokat kiváltani hivatott anyagi ígéretek, és egyáltalán, a fenyegető gazdasági válság elhárítása csak a "testvéri országok" segítségével volt lehetséges. A segítségnek pedig ezúttal is ára volt: beavatkozás a magyar belügyekbe, a szigorú felelősségre vonás szorgalmazása (ami csak megerősítette a Kádár-kormány ezirányú hajlandóságát).

A drasztikus megoldások szorgalmazása, a külső nyomás egyaránt balra tolta az MSZMP vezetését. A pártban egyre csökkent a reformokra hajlandóságot mutatók száma és súlya, ugyanakkor nőtt, erősödött az ortodox tábor. Megkezdődött az ÁVH fokozatos rehabilitációja. Révai József hazatérésével új életre kelt a rákosista vonal, önálló csoportot alkottak az 1919-esek. 1957 elején csak mintegy tíz százalék volt a pártban azok aránya, akik korábban nem voltak tagjai az MDP-nek, vagyis a párt személyi állományában igen hamar hasonult az 1956 előttihez. De az év első hónapjaira nemcsak összetételében követte az MSZMP az MDP-t, hanem struktúrájában, működési módjában is azt képezte le. A párt vezetését ugyanúgy egy kisebb csoport sajátította ki magának ( Kádár János, Marosán György és Münnich Ferenc), mint az ötvenes évek trojkája, akik az illetékes fórumok (például a Központi Bizottság) kiiktatásával hoztak lényegi döntéseket (átértékelve a KB érvényes határozatait). És a párt ugyanolyan állampártként szerveződött újjá, amely a kormány helyett hoz kormányzati döntéseket, intézkedik az országos sajtó ügyében stb.

De az uralmon lévők helyzete a terror elszabadítása és a hatalom megragadása után sem volt biztos. Az ellenállás intézményeinek felszámolása sem szüntette meg, csak teljes illegalitásba szorította a forradalom utóvédharcait. A Kádár-kormány ideológiai legitimációját: forradalmiságát támadta Fekete Sándor, a Szabad Nép egykori munkatársa Hungaricus álnéven írott tanulmányában, melynek lényege a Nagy Imre-féle politika visszaállításának követelése volt. A szellemi ellenállás továbbra is széles tömegekre támaszkodott.

Itthon és az emigrációban egyes csoportok nem tudtak beletörődni a forradalom elfojtásába, és azt tervezték, hogy tavasszal, március 15-én újrakezdik a fegyveres harcot. Egyesek előkeresték a november-decemberben elrejtett fegyvereket, mások röpcédulákon hívták új felkelésre a társadalmat. A hatalom eltúlozta a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) jelentőségét - az adott helyzetben semmi lehetőség nem volt újrakezdésre -, hiszen ez alkalmas indoka volt egyfelől az erőszak-apparátus felduzzasztásának, az újbóli szigorításoknak, a március eleji tömeges letartóztatásoknak. Másfelől az eltúlzott veszély fölött aratott diadal emelte a belügy tekintélyét és súlyát a pártvezetés, és a pártvezetését a Kreml urai előtt.

Utóbbira különösen szükségük volt Kádáréknak, akik március 21-én utaztak Moszkvába. A magyar vezetők számos kérést vittek magukkal, ellentételezésként pedig csak a magyarországi konszolidáció eredményeivel, a szovjet (kül)politikai vonal teljes elfogadásával, az " ellenforradalom" felszámolása terén elért eredményekkel szolgálhattak. A tárgyalásokon Hruscsov és az SZKP vezetése értékelte az MSZMP sikereit, jóváhagyta a kádári vezetés lépéseit. Ez adott alapot arra, hogy Moszkvától a centristának minősített politika megerősítését kérjék, és elfogadtassák a szovjet féllel egyfelől a rákosista moszkvai emigránsokat a magyar politikai életből kizáró MSZMP-határozatot, másfelől Nagy Imréék bíróság elé állításának tervét. Egyik kérdésben sem volt ellentét, Hruscsov még azt a szívességet is megtette, hogy Rákosit a hatalom közeléből Krasznodarba költöztette, és teljesen egyetértett Nagy Imréék elítéltetésének tervével is: helyeselte, hogy szigorú ítélet szülessen, csak a megfelelő időzítésre és a külpolitikai szempontok figyelembevételére hívta föl Kádár figyelmét.

Hatalmi helyzetük stabilizálása, moszkvai jóváhagyása mellett Kádáréknak a remélt szovjet anyagi segítség volt a legfontosabb, hiszen csak ettől remélhették a fenyegető gazdasági helyzet megoldását, a lakosság anyagi igényeinek kielégítését, azt, hogy a fenyegető csődöt hagyományos gazdasági eszközökkel tudják megoldani, és ne kényszerüljenek bizonytalan kimenetelű reformokat életbe léptetni olyan időszakban, amikor nem a változás, hanem a folytonosság a mérvadó.

2. Leszámolás a forradalommal

A bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek reorganizációja, a MUK fölött aratott győzelem és a moszkvai tárgyaláson elért eredmények után igazi lendületet kapott a megtorlás, amelynek éle ekkor már nem az egész társadalom, hanem meghatározott cselekmények és csoportok ellen irányult. A Kremlben kapott jóváhagyás birtokában egymás után tartóztatták le a snagovi csoport politikus tagjait, és kezdték meg a vizsgálatokat. Áprilisban felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, amit a nyár folyamán további öt népbíróság követett Budapesten, valamint Győr-Sopron, Baranya, Csongrád, Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben. Ez lett az a jogi intézmény, amely alkalmasnak bizonyult a politikai perek tömegének tárgyalására, a megfelelően szigorú ítéletek meghozatalára. A népbírósági törvény hátrányos helyzetbe hozta a védelmet a vád képviseletével szemben, hiszen a tanácsvezető bírónak jogában állott a védelem kibontakoztatása előtt befejezettnek minősíteni a bizonyítási eljárást, és az ítéletet jószerével kizárólag a vád által beterjesztett bizonyítékok és tanúvallomások alapján meghozni. Amennyiben nem megfelelő ítélet született, másodfokon korlátlanul volt lehetőség súlyosbítani az ítéletet, még abban az esetben is, ha az ügyész elfogadta az elsőfokon meghozott végzést. Ha a legfőbb ügyész úgy látta jónak, az eljárásra a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát jelölték ki, amely a fellebbezés lehetősége nélkül hozott döntést.

A megtorlásnak ebben a második, hosszan tartó fő szakaszában a párt már meghatározta azokat a csoportokat és tevékenységeket, amelyeket a legsúlyosabban kívánt szankcionálni. Az év végére elkészülő büntetéspolitikai irányelvek egyszerre mutatták a pártvezetés bosszúszomját és törekvésüket hatalmuk megkérdőjelezhetetlen biztosítására. Le kívántak számolni azzal a csoporttal, amely a legelszántabban fordult szembe a rendszerrel, a fegyveres felkelőkkel, és a talió elv (szemet szemért) alapján mindenkivel, aki részt vett népítéletben, utcai kivégzésben. A meghozott és végrehajtott halálos ítéletek többségét a szabadságharcosokra szabták ki, de ha a kötelet sikerült is elkerülniük, nemigen kaptak tíz év alatti börtönbüntetést. Kivégezték a korábban már említett felkelők közül Angyal Istvánt, Iván Kovács Lászlót, Szabó bácsit, Bárány Jánost, Gyöngyösi Miklóst.

Ha nem is ennyire, de ugyancsak súlyosan büntették mindazokat, akik alkalmasnak bizonyultak egy-egy közösség vezetésére, legyen az egy munkahely, egy falu vagy az egész ország. A kizárólagos hatalmat birtokló pártvezetés nem tűrte meg azokat és kíméletlenül leszámolt velük, akik a párt támasza nélkül, önállóan képesek egy-egy csoport vezetésére. Kivégezték Nagy Imrét, Brusznyai Árpádot és Földes Gábort.

Ha halálos ítélet nem is született, de megtorolták a magyar szellemi élet vezetőin, a magyar művészeken, elsősorban az írókon kiállásáukat a forradalom mellett, illetve szerepüket a forradalom előkészítésében. Hosszú börtönbüntetésre ítélték többek között Déry Tibort és Eörsi Istvánt. Végül, mint minden ideokratikus rendszer, a kádárizmus sem tűrte meg az eretnekeket, és a megtorlás fontos célcsoportjává váltak az 1956 előtti pártellenzékiek és a hozzájuk kapcsolódó baloldali értelmiségiek. Elítélték Kardos Lászlót, Litván Györgyöt, Fekete Sándort stb.

De az ítéletek meghozatalánál természetesen nem csak az elkövetett cselekmény volt mérvadó. A decemberi párthatározatban foglalt okokat is bizonyítani kellett (volna), elítélve azokat az osztályellenségeket, akik az " ellenforradalom" előkészítői majd vezetői voltak. A megtorlás igazságszolgáltatásának fontos eleme volt az osztályszempont érvényre juttatása, ennek azonban a bíróságok nem tudtak megfelelni. A felvett adatok, a statisztikák kozmetikázása, sőt meghamisítása révén sem sikerült az elítéltek öt százalékánál több "horthystát", " osztályidegent" kimutatni, a kivégzettek és bebörtönzöttek túlnyomó többsége munkás, paraszt, alkalmazott és diák volt. Ez tette szükségessé újabb pejoratív kategóriák felvételét, és határozták meg lumpenként a többször munkahelyet változtató munkást, az állami gondozásban felnőttet, de a kommunista, mozgalmi előélet, a munkásszármazás is súlyosbító körülménynek számíthatott, az "osztályukat tudatosan elárulók" definíció jogi kategóriává emelése után.

Az osztályszempont mellett befolyásolta a bíróságot a horizontális és vertikális teljességre törekvés. A megtorlás korai, 1957 tavaszán záródó korszaka után a perek többsége a nyilvánosság kizárásával, zárt ajtók mögött folyt, az újságok csak a legritkább esetben számoltak be egy-egy ítéletről. A hatalom ezzel egyfelől a megtorló gépezet zavartalan működését kívánta elősegíteni, így véve elejét hazai vagy külföldi tiltakozó akcióknak, másfelől nem akarta nap mint nap megzökkenteni a konszolidációt a bírósági beszámolókkal. De szándékában volt az egész társadalmat megfélemlíteni, ezt pedig csak úgy tudta elérni, ha minden közösségnek megvoltak a maga elrettentő perei és ítéletei, ha minden falu tudott legalább egy meghurcoltról, ha minden szakmai közösség ismert elítéltet. A sokféle szempont együttes érvényesítése végül irracionálissá, kiszámíthatatlanná tette a megtorlást.

Az ítéleteknek csak a börtönök befogadó- és a bíróságok teherbíró képessége szabott határt. Kádárék ugyanis már ebben a korai időszakban is hangsúlyosan igyekeztek elhatárolódni a Rákosi-kor módszereitől. Az 56-os megtorlás eljárásai ugyan alapvetően hasonlítanak a Rákosi-kor pereire, hiszen egyaránt politikai célokat szolgáltak, a hatalom mindkét esetben durván beavatkozott az igazságszolgáltatásba, azt függetlenségétől megfosztva a hatalom kiszolgálására kényszerítve, de a későbbiek folyamán fontossá váló különbségek megvoltak már ebben a periódusban is. A Rákosi-kor teljességgel légből kapott vádakra épített koncepciós pereivel szemben ezen eljárások esetében a vádlottak valóban elkövették a vád tárgyává tett cselekményt, ami az eredeti szituációból kiszakítva, más dimenzióba helyezve (kriminalizálva), a politikát kiszolgáló igazságszolgáltatás speciális prizmáján keresztül vizsgálva vált büntethetővé. A fegyveres harc résztvevőit ily módon gyilkosság vádjával ítélték el, Nagy Imre miniszterelnököt szervezkedés vezetése címén.

Hasonlóan fontos, noha árnyalatnyi különbség volt, hogy a vádlottak, ha korlátozott mértékben is, de kaptak jogi védelmet. Míg a klasszikus koncepciós eljárásokban a védők inkább a szocialista társadalmi rendet védték, mint védencüket, ezekben az eljárásokban az ügyvédek bátorságuk és lehetőségük szerint, de menteni igyekeztek a perbe fogottakat. Számos intézkedés korlátozta ugyan a védelem lehetőségét, a korábban már említetten kívül az igazságügy-miniszter által összeállított lista, ami az ügyvédek egy jelentős részét alkalmatlannak minősítette politikai perekben való védelemre, az irattanulmányozás szűkre szabott lehetősége, de az is, hogy a perekkel egyidejűleg folyt az ügyvédi kamarák átszervezése, ami komoly egzisztenciális fenyegetést jelentett mindenki számára, aki túlmerészkedett a megengedett határon.

A korszak legfontosabb pere a Nagy Imre és társai elleni eljárás volt.

A Nagy Imre-per vádlottjai az ítélethirdetéskor. 1958. június 15.

Kádáréknak több szempontból is szükségük volt a forradalom miniszter-elnökének elítélésére és kivégzésére, ez magyarázza, hogy 1958 nyarán, másfél évvel a forradalom leverése után még mindig időszerű volt számukra. Egyfelől 56 megkonstruált magyarázatát (az osztályellenség támadása a proletárhatalom ellen, amit a párt a belső árulás következtében nem volt képes kivédeni) csak Nagy Imréék kivégzése hitelesíthette. Másfelől a Kádár-kormány tisztátalan születésének állandó mementója lehetett volna az életben hagyott legitim miniszterelnök, pedig a hatalom nagyon hamar igyekezett elfelejteni és elfeledtetni világrajövetelének körülményeit. Végül a megtorlás mértékével elégedetlen kommunista vezetők vádjaira is hangsúlyos válasz volt eltökéltségük bizonyítékaképpen a megfelelően szigorú és végrehajtott ítélet, amit talán még az is indokolhat, hogy a magát centrumnak tekintő kádári politika így kívánta lezárni az utat jobb felé, míg Rákosi krasznodari száműzetése jelentette a tőlük balra állók lehetséges végállomását.

Természetesen a kettős elhatárolódás korántsem volt egyenlő mértékű. Az egyik oldalon közel kétszázharminc végrehajtott halálos ítélet és megszámlálhatatlan évnyi börtönbüntetés, míg a másikon alig néhányan kerültek rövidebb időre börtönbe (például Péter Gábor és Farkas Mihály), ott is számos előjogot élvezve nemcsak az ötvenhatosokkal, hanem a többi elítélttel szemben is, Gerő és Rákosi pedig 1962-ig tagja maradt a pártnak, noha politikai szerepet nem játszhattak. Ezt a különbséget több tényező magyarázza. Egyfelől a reformer politika volt a veszélyesebb Kádárék számára, hiszen 1956 egyértelműen bizonyította, hogy tömegtámogatást élvez, és külső segítség nélkül is képes irányítani az országot, míg Rákosiékat a szovjet támogatás sem tudta megvédeni a nép felkelésével szemben. Balra tolta a "centrumot", hogy a konszolidációs folyamat egyre durvábbá és drasztikusabbá vált, ami erősítette restaurációs jellegét. Hasonlóan fontos az is, hogy Kádár hosszú ideig nem volt elég erős a kétfrontos harcra, így uralmának stabilizálása érdekében feltétlenül ki kellett egyeznie az egyik oldallal, természetesen a hatalmára kevésbé veszélyessel, a rendszerével inkább rokonnal. Mert a magát centrumnak tekintő politikus ugyan a két pólus között helyezkedett el, ám feltétlenül a baloldalihoz állt közelebb. Míg Nagy Imre 1956 októberében túl tudott lépni korábbi meggyőződésén, és már nem az általa választott, általa jónak látott úton kívánta vezetni a népet, hanem a társadalom akaratát juttatta érvényre politikájában, addig Kádár mindvégig antidemokratikusan irányított, noha tagadhatatlan, hogy Rákosinál sokkal inkább összhangban a társadalommal, ami lehetővé tette, hogy szakítson 1962-1963-ban a korábbi diktatórikus módszerekkel. Míg Nagy Imre az állam és a párt szétválasztására törekedett, teret engedve a politikai pluralizmusnak, a társadalom önszerveződésének, addig Kádár restaurálta az állampártot, elfojtott minden egyéb politikai megnyilvánulási formát, lehetőséget, újra totálissá tette a párt befolyását, hatalmát. És végül nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Kádár-rendszer ugyanolyan képtelen volt a reformra, a változásra, mint a Rákosi-féle. Míg Nagy Imre politikáját a nyitottság, a korrekciós törekvések támogatása jellemezte, addig Kádár 56-ból azt a tanulságot vonta le, hogy a reformok robbanáshoz vezethetnek, és ha időnként újításra is kényszerült (1968), azt csak nagyon óvatosan merte megkockáztatni, és egyidejűleg annyi reformféket építettek be, hogy azok előbb-utóbb feltétlenül meg kellett akadályozzák a megújulást.

1957-ben a moszkvai tárgyalások után Kádárék a megtorlás kiszélesítése és intézményesítése mellett folytatták az év elején megkezdett, hatalmukat immár nem is annyira stabilizáló, mint inkább bebetonozó politikát. Májusban az országgyűlési képviselők közel egytizedét megfosztották mandátumától, kisebb részüket bal-, a többséget jobboldali elhajlás vádjával, így teremtve tiszta jogi helyzetet utóbbiak törvény elé állításához. Egyidejűleg két évvel meghosszabbították az országgyűlés mandátumát, elhalasztva a soron következő választásokat arra az időre, amikor már nem kell meglepetéstől tartaniuk.

Ugyanebben a hónapban megállapodást írtak alá Zsukov marsallal a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásáról. Ez ugyan legalizálta (és az ideiglenesség jegyében véglegesítette) az idegen csapatok itt-tartózkodását, de egyben jogi keretek közé szorítva korlátozta mozgási lehetőségüket az országban.

Ebben az időszakban erősödtek azok a lépések, amelyek a bérből élők, vagyis a lakosság döntő többségének hangulatát pozitív irányba hajlították. A népgazdasági terv nem a gazdasági növekedést, hanem az egyensúlyt tekintette legfőbb célnak, emellett az életszínvonal folyamatos és biztos emelése volt meghatározó.

A hatalom kettős politikája (elrettentés és lekenyerezés) meghozta eredményét. 1957 késő tavaszára meggyengült, majd szétfoszlott az a társadalmi szolidaritás, ami a forradalmi napok, majd az ellenállás és az utóvédharcok hónapjainak egyik legmarkánsabb jellemzője volt. Csak alkalmi, egyedi szinten maradt az elhurcoltak, letartóztatottak családtagjainak megsegítése, nem bontakozott ki széles, nemzeti segélymozgalom. Az újólag atomizált társadalom évtizedekig nem volt képes egységes fellépésre, csak a hatalom által igényelt módon és megszervezett keretek között. A moszkvai tárgyalások eredménye után a május elsejére a Hősök terére megszervezett több százezres tömeggyűlés sikere igazolta Kádárék számára konszolidációs politikájuk eredményességét. Március 15-e eseménytelen elmúlása és a már hagyományosan monumentális májusi népünnep bizonyította a hatalmi apparátus sikeres reorganizációját, hiszen az képes volt a márciusi veszély elhárítására, valamint a munka ünnepének méltó megszervezésére és minden incidens nélküli levezénylésére. De mutatta azt is, hogy a társadalom föladta az ellenállást, újra engedelmeskedik a párt elvárásainak. Az ENSZ törekvéseivel szemben pedig hivatkozási alapot nyújtott arra, hogy az ötösbizottság vagy a főtitkár beutazási kérelmét a belügyekbe való beavatkozásnak minősítve utasítsák vissza.

Május elseje sikere is hozzájárult ahhoz, hogy az ideiglenesség lezárásának jegyében megkezdődött a pártértekezlet előkészítése. Nem kongresszust rendeztek, hanem értekezletet, amelyre nem a helyi szervezetek választottak képviselőket, hanem a megyei pártbizottságok jelölték ki a delegátusokat (ettől egyedül a leginkább kézben tartott Budapest esetében tekintettek el), így biztosabb lehetett a felső vezetés abban, hogy nem érik kínos meglepetések. Ugyancsak a hatalmon lévők bizonytalanságát jelezte, hogy az értekezletet a széles nyilvánosság kizárásával kívánták lebonyolítani (csak a várakozáson felüli siker eredményeképpen került sor a jegyzőkönyv kiadására), és hogy felvezetéseként széles ideológiai kampányt szerveztek, melynek során a pártvezetés első emberei tartottak előadásokat (felolvasásokat), középpontban az " ellenforradalom" elítélésével, ami tovább növelte a baloldal erejét és befolyását. Ez is közrejátszott abban, hogy közvetlenül a pártértekezlet előtt kizárták az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságából azt a két politikust (Köböl Józsefet és Gyenes Antalt), akik novemberben a leginkább szorgalmazták a Nagy Imre-csoporttal való tárgyalásos meg-, illetve kiegyezést, elmenve odáig, hogy engedélyezni javasolták számukra önálló párt alakítását.

A júniusban megtartott pártértekezleten szembesült a vezetés azzal, hogy a tagság zöme balra áll tőle, Révai József önálló, sztálinista platformmal jelentkezett, a küldöttek nagy többsége a párt nevének Magyar Kommunista Pártra változtatása mellett emelt szót. A baloldal esetenként már magát a pártvezetést is támadta. De a jól előkészített és szigorúan kézben tartott pártértekezlet végül mégis mindenben megerősítette a kádári vezetést, annak teljes győzelmét eredményezte, amit elősegített, hogy ugyanezekben a napokban Hruscsov is sikerrel verte vissza a moszkvai sztálinisták puccskísérletét. A baloldalt Budapesten sikerült leszerelni az " ellenforradalom" maradványainak következetes felszámolására és megtorlására tett ígérettel. Az értekezlet szentesítette a kádári vezetés addig követett politikáját, és annak jegyében határozta meg a jövő feladatait.

A pártértekezlet után a hatalom kiépítésének aprómunkája mellett a megtorlás felgyorsítása és szabályozásának kiteljesítése volt az egyik legfontosabb feladat, annál is inkább, mivel ennek alapján sikerült biztosítani a teljes egységet. Az elvi egyetértés ellenére csak a megtorlás fő időszakának második felére, 1957 legvégére, 1958 elejére sikerült elkészíteni a párt büntetéspolitikai irányelveit, és született meg ennek alapján a végrehajtásért felelős szervek közös utasítása. A késedelmet jelentős részben az okozta, hogy a párt politikai szempontú értékelésének megfelelő ítélkezési gyakorlatot nem lehetett kialakítani, a politikai szempontokat nem sikerült érvényre juttatni. Nem lehetett tömegével megbüntetni a szerepet nem vállalt osztályellenséget, osztályidegeneket. Másfelől a szervek politikailag megbízható állománya sem volt képes kidolgozni az egységes bűnüldözés és igazságszolgáltatás szempontjait, együttműködésük lehetőségét tovább rontotta, hogy az eredménytelenségért, az elkövetett hibákért egymásra hárították a felelősséget: a belügy liberalizmussal vádolta a bíróságokat, az igazságügy pedig balos túlzással, sztálinizmussal, szakmai hiányosságokkal a rendőrséget. Így képtelenek voltak tartani a párt által előirányzott tervet és határidőt, a megtorlás csúcsideje 1958 vége helyett csak egy évvel később zárult, de még ezt követően is hoztak és hajtottak végre halálos ítéletet 56-os perben.

És mivel a megtorláshoz szükség volt azokra, akik ennek levezénylését és végrehajtását vállalták, szükségszerűen maradt az erős baloldali befolyás. Még 1957 októberében határozat született a régi munkásmozgalmi káderek fokozott alkalmazása és megbecsülése érdekében, amelyben intézkedtek arról, hogy megfelelő számban legyenek jelen a helyi (budapesti kerületi és megyei) pártbizottságokban, a szakszervezet függetlenített apparátusában, minisztériumokban, főhatóságokban stb. Fontos azonban, hogy Kádár még ebben az időben is, amikor legnagyobb szüksége volt támogatásra, is ügyelt arra, hogy tényleges hatalmi posztra csak olyanok kerüljenek, akik minden ellenvélemény nélkül támogatják politikáját. A baloldal képviselői nem kerültek be sem a párt legfelső központi testületeibe, sem a budapesti pártbizottságba, ami lehetővé tette, hogy miután a rájuk szabott feladatot elvégezték, viszonylag könnyen eltávolíthatók legyenek a politikai első vonalból.

Még be sem fejeződött a tömeges megtorlás korszaka, amikor új kampány vette kezdetét: a pártvezetés irányt vett a mezőgazdaság kollektivizálásának befejezésére. Ezt szükségessé tette, hogy Kádárék ne csak a belső rend helyreállítását tudják felmutatni, hanem a szocialista társadalom megteremtésével is elbüszkélkedhessenek. Ugyanakkor a belpolitikai helyzet is rendkívül ígéretes volt ennek a régóta húzódó feladatnak a végrehajtására, hiszen amúgy is általános fenyegetettség ülte meg az országot, sokkal kisebb ellenállással kellett tehát számolni a falusi lakosság részéről. Kevésbé kellett őket meggyőzni az ellenállás hiábavalóságáról, így viszonylag korlátozott erőszak segítségével megvalósítható volt a magyar mezőgazdaság szocialista átszervezése. Ennek fényében jelentett problémát a megtorlás elhúzódása, ami továbbra is az igazságszolgáltatás terén kötötte le a mozgósítható káderek egy jelentős részét, és noha 1958 végén megindult a szövetkezetesítési hullám, csak az alkalmas időszak végén, 1959 februárjában kerülhetett sor a káderek nagyarányú átcsoportosítását kimondó párthatározat elfogadására, ami értelemszerűen csak a mezőgazdasági év végén, az év őszétől éreztethette hatását.

Nem véletlen, hogy a szövetkezetesítés megkezdésével közel egy időben született meg az első nagyobb szabású közkegyelmi rendelkezés. Ugyan már 1957-től szabadultak elítéltek, elsősorban azok, akiket az apparátus hibája fosztott meg szabadságuktól, a sugallt politikai szempontok ellenére, vagy akik hajlandónak bizonyultak együttműködni a hatalommal, de 1959-ben került sor először - ha nem is tömeges, de feltétlenül - többeket érintő szabadításra (ezzel egyben javítani kívánták a lakosság hangulatát Hruscsov magyarországi utazása előtt). Ezt követően minden év tavaszán került sor (április 4-e, a náci Németország alóli felszabadulás évfordulója előtt tisztelegve) kisebb amnesztiákra, ezek közül az 1960. évi a legnevezetesebb, amikor ha nem is köz-, de egyéni kegyelem révén kiszabadult Déry Tibor és Donáth Ferenc, valamint a másik oldal képviseletében (a centrumpolitika jegyében) Farkas Mihály. Napokkal az amnesztia után a Váci Országos Börtönben éhségsztrájkba kezdtek az elítéltek, így tiltakozva a szűk körű, exkluzív amnesztia ellen.

A kora hatvanas évek egy sajátos átmeneti korszak: lezárása egy periódusnak, és megalapozása a következőnek. Egyidejűleg folytak az utolsó 56-os eljárások és a megtorlásnak is részét képezve a parasztság kollektív büntetése szövetkezetbe kényszerítésével. Az SZKP "második desztalinizációt" nyitó XXII. kongresszusa után, még 1961-ben sor került a megtorlás különleges jogi intézményeinek felszámolására, megszűnt az internálás, felszámolták a népbíróságokat. Miután feladatukat elvégezték, sor kerül

Oldal: 1956 forradalom 5. Fejezet
Mindenes oldal - © 2008 - 2024 - mindenesoldal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat