4. Október 26.

Október 26-án az előzetes várakozásokkal szemben nem csökkentek, ellenkezőleg, fokozódtak és szélesedtek a harcok a fővárosban. A fegyveres felkelők és a hozzájuk egyre nagyobb számban csatlakozott sorkatonák, az óriási és egyre növekvő erőfölény ellenére, megtartották legfőbb bázisaikat, sőt, új ellenállási gócok szerveződtek. Pesten a VIII-IX. kerületben voltak a legerősebbek, ellenőrzésük alatt tartották a főbb közlekedési útvonalakat, a Nagykörutat a Petőfi hídtól az Oktogonig, a Rákóczi és az Üllői utat. A legjelentősebb egységek az Iván Kovács László vezette Corvin közi és a Bárány János irányítása alatt álló Tompa utcai csoportok voltak. Az első napokban megszerzett kézifegyvereket már némi zsákmányolt nehézfegyverzettel is ki tudták egészíteni. Erre az időre Budán is megalakultak az egyre nagyobb tekintélyt kivívó egységek a Széna téren Szabó János (Szabó bácsi) vezetésével, valamint a Móricz Zsigmond körtéren és a Várban.

A Széna tér 1956 októberében

A spontán alakult fegyveres csoportok taktikája az volt, hogy figyelőik állandóan szemmel tartották a főbb közlekedési útvonalakat, megtámadták az arra vonuló szovjet katonai egységeket, majd a támadást követően azonnal visszahúzódtak a szűkebb mellékutcákba, ahová a szovjet páncélosok nem tudták és nem merték követni őket. Sikereiket a gyalogsággal alig támogatott, régi típusú páncélosok ellen egyaránt köszönhették jobb helyismeretüknek, a lakosság feltétlen és önfeláldozó támogatásának, valamint kifogyhatatlan találékonyságuknak. A páncélosok támadását nemegyszer házi készítésű fegyverrel, az úgynevezett Molotov-koktéllal, vagy akár fegyvertelenül is meg tudták akadályozni harckocsiaknát imitáló palacsintasütőket helyezve az úttestre, vagy azzal, hogy olajjal locsolták föl a kövezetet, megbénítva így a páncélosok mozgását. A kilőtt vagy felgyújtott járművek pedig kiváló útakadállyá váltak a következő ütközetben, így minden szovjet veszteség kétszeresen erősítette az erejükben egyre jobban bízó fegyvereseket.

Az egy-egy terület védelmében harcoló csoportok mellett meg kell különböztetni a támadó akciókat. Ezek legtöbbször a pártházak, tanácsházak, a kerületi rendőrkapitányságok elfoglalására irányultak. Megkülönböztetésük több szempontból is célszerű. Egyfelől azért, mert a területet, útvonalat ekkor már tudatosan védő csoportok tervezett akcióival szemben ezek inkább spontán jellegűek voltak, a lakosság sokkal aktívabb támogatását élvezték, és kiváltó okuk nem egy esetben a hatalom helyi reprezentánsainak elbizakodottsága, keménysége volt. Így került sor ezen a napon újra a csepeli, majd a XV. kerületi rendőrkapitányság lefegyverzésére, elfoglalására, az újpesti tanácsháza és a rákosszentmihályi, valamint a soroksári pártház elfoglalására. Ezeken a helyeken rögtön meg is alakultak a terület irányítására a forradalmi bizottságok, amelyek saját karhatalmat, nemzetőrséget szerveztek.

De 26-án már nemcsak a fővárosban szóltak a fegyverek. Megsokasodtak a tüntetések, a fegyveres összecsapások vidéken is, az egész országban általánossá vált a sztrájk. Majd minden városban tüntetésekre került sor. Az utcákra vonuló tömegek árnyalatnyi különbségekkel fogalmazták újra ugyanazokat a követeléseket, kiegészítve a fegyveres harc beszüntetésének és az amnesztiának a követelésével, de számos esetben túl is léptek a műegyetemi pontokon (kilépés a Varsói Szerződésből, a semlegesség kinyilvánítása). Közben az emberek a legtöbb helyen leszámoltak a régi rendszer gyűlölt szimbólumaival, leszaggatva a vörös zászlókat, letörve a csillagokat és ledöntve a szovjet emlékműveket, összetépve-törve a kommunista bálványok képeit-szobrait (volt, ahol lámpavasra akasztották Rákosi mellszobrát).

Az események - elsősorban a helyi hatalom magatartásától függően - négy típusba sorolhatók. Egyes helyeken a párt- vagy katonai vezetés erőszakos eszközökkel meg tudta akadályozni a helyi hatalomátvételt. Ez történt Esztergomban, valamint Kecskeméten és környékén, ahol a III. hadtest parancsnoka, Gyurkó Lajos vezérőrnagy drákói eszközökkel (a parancsot végre nem hajtókat felkoncolással fenyegetve) biztosította alárendeltjei engedelmességét, majd brutális kegyetlenséggel számolt le minden megmozdulással. Ennek során repülőgépekről lövette a legtöbb esetben ekkor még fegyvertelen tüntetőket. A nap összecsapásai számos halálos áldozatot követeltek. A III. hadtest különleges esetétől eltekintve általában ekkor még viszonylag korlátozott erőszak árán is fenn tudta tartani a helyi hatalom a rendet, és elégnek minősült a katonaság felvonultatása a tüntetők leszerelésére, azonban viszonylag kevesebb áldozattal járó fegyveres akcióra, sortűzre más városokban is sor került.

A második csoportba tartoznak azok a területek, ahol a hatalom agresszivitása nem hozta meg a kívánt hatást, sőt akciója olaj volt a tűzre, és teljes összeomlását, a forradalmi erők hatalomátvételét eredményezte. Ez történt Miskolcon, ahol a megyei rendőrkapitányság épülete előtt bontakozott ki tüntetés az előző nap a városba visszatérő és ott letartóztatott fiatalok szabadon engedését követelve. Az épületet védők megpróbáltak tárgyalni a felkelőkkel, majd a tömegbe lőttek. A vérengzés hatására megindultak a rendőrség ellen a környező bányák és nagyüzemek munkásai, és szabályos ostrom alakult ki. Az épületet védő rendőrök és ÁVH-sok eredménytelenül kértek segítséget az üzemekben alakuló munkástanácsoktól, az egyetemistáktól, a felháborodott tömeget már amúgy is csak nagyobb katonai erő bevetésével lehetett volna megállítani. A városban szovjet csapatok nem voltak, a magyar honvédség parancsnoka pedig nem volt hajlandó segítséget nyújtani a vérengzés elkövetőinek, sőt a hadsereg is az ostromlókhoz csatlakozott, ultimátumában megadásra szólítva fel a karhatalmat. A védők kitűzték a fehér zászlót, a tömeg elfoglalta az épületet, és a vélt felelősök közül többeket a helyszínen felkoncoltak. A helyi ÁVH összeomlása és a honvédség csatlakozása után a munkástanácsok és az egyetemisták által irányított Miskolc a felkelés egyik legfőbb vidéki centrumává vált.

Miskolcon kívül a nyugati határvidéken, Mosonmagyaróvárott került sor a nap legvéresebb eseményeire. Itt a diákok kezdeményezték a tüntetést, amelyhez csatlakoztak az üzemek munkásai és a város lakói. A megmozdulás ugyanúgy zajlott le, mint bármelyik az országban. A középületekről eltávolították a gyűlölt szimbólumokat, a soproni egyetemisták pontjai alapján megfogalmazták követeléseiket, beszédek, szavalatok hangzottak el. A tömeg itt is a laktanya elé vonult, hogy csatlakozásra szólítsák fel a katonákat. A határőrlaktanya védői kísérletet sem tettek feltartóztatásukra, nem is próbálták megakadályozni, hogy a kapu elé vonuljanak, az odaérkezőket azonban gyilkos sortűz fogadta. A térről elmenekülő tömeg lefegyverezte a rendőrséget és blokád alá vette a laktanyát, melynek parancsnoka Csehszlovákiába menekült, sorsukra hagyva alárendeltjeit. A mosonmagyaróváriak Győrtől kértek segítséget, ahonnan még a nap folyamán katonák, felfegyverzett civilek, valamint az időközben megalakult Győri Nemzeti Tanács küldöttei érkeztek, hogy megakadályozzák a további vérontást. Felszólításukra a katonák letették a fegyvert, a sorkatonák kitódultak a laktanyából, és az oda ekkor benyomuló tömeg - a miskolci esethez hasonlóan - egy felelősnek tartott tisztet agyonvert. A Földes Gábor vezette győrieknek testi épségüket is kockáztatva sikerült a többi tisztet kimenteni, de a másnap folytatódó zavargásokban újabb két határőrtiszt vesztette életét. Az ÁVH-határőrség sortüze Mosonmagyaróvárott (és környékén) a régi hatalmat lőtte szét: ekkortól nem volt erő, amely a felbőszült tömeggel szembe mert volna fordulni, a párt- és tanácsi vezetés ellenállás nélkül adta át a hatalmat az új, forradalmi szervnek.

Harmadik lehetőségként az ország számos városában - köztük több megyeszékhelyen - jószerivel ellenállás nélkül adta át helyét a régi vezetés az új, forradalminak. Változó elnevezésű forradalmi tanácsok és nevükben is a 48-as forradalomra emlékeztető bizottmányok vették át a hatalmat Debrecenben, Veszprémben, Győrött stb.

Végül voltak területek, ahol még csak szerveződőben voltak a forradalmi erők, így a helyi vezetést nem érte komolyabb kihívás, támadás.

Budapesten és az egész országban mind egyértelműbbé vált a politikai helyzet: nem elégedetlen elemek elszigetelt akciójáról, hanem egységes össznépi, demokratikus megmozdulásról van szó, a pártközpont azonban továbbra sem tudott hatásos politikát kialakítani.

Az október 25-i két elhatározás (politikai lépések kezdeményezése, illetve a Katonai Bizottság által szorgalmazott fegyveres rendcsinálás, rendkívüli intézkedések mellett) a hatalom egymásnak ellentmondó lépéseit eredményezte. A rádió hajnali műsorkezdésekor az október 24-ihez hasonló szigorú intézkedések elrendeléséről tájékoztatott, hogy alig másfél órával később már a kijárási tilalom időszakos felfüggesztéséről adjon számot. A kétnapos szünet után reggel megjelenő hivatalos lapok inkább a politikai megoldást támogató írásokat jelentettek meg, sőt a Népszava közölte a szakszervezetek által adott kibontakozási programot.

A Népszava 1956. október 26-i száma

Ez utóbbi különösen aggasztotta a pártvezetést, hiszen - túl azon, hogy egy újabb, eddig szigorú pártirányítás alatt álló tömegszervezet, méghozzá hagyományos munkásszervezet függetlenedésével kellett szembenézniük - a program közreadása több szempontból is ékesen bizonyította a pártirányítás teljes csődjét. Először is pusztán az, hogy a cikk megjelenhetett, azt mutatta, hogy a párt elvesztette befolyását a megjelenő hivatalos lapokra, miközben nyíltan ellenzéki orgánumok is napvilágot láttak. Másrészt a pártvezetést azzal szembesítette, hogy amennyiben ő nem talál megoldást, más testületek vehetik át az irányítást, márpedig a szakszervezet fellépésétől ugyanúgy féltették a hatalmukat, mint a felkelőktől.

A PB, majd ezt követően a KV ülésének napirendjén két egymással szorosan összefüggő kérdéskör szerepelt. Az egyik a már október 23-ának éjszakáján meghirdetett kormányváltás, tehát az új kormány személyi összetételének véglegesítése volt. Nagy Imre ezen a téren radikális változásokat próbált meg keresztülvinni. Jelöltjei között szerepeltek a reformelképzelései mellett elkötelezett, szélesebb közvélemény által is viszonylag ismert, egyre nagyobb tekintéllyel rendelkező politikusok: Szilágyi József, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Kardos László, Tánczos Gábor, Kopácsi Sándor, Tamási Áron és a fennálló pártvezetésben a reformokat leginkább támogató Köböl József. Rajtuk kívül a koalíciós kormányzás kialakításának irányába tett gesztusként merült fel a kisgazdapárti Kovács Béla neve. A kormánylista így azonban elfogadhatatlan volt a pártvezetés számára, az október 27-én meghirdetett kabinetben közülük csak Kovács Béla kapott helyet.

Kádár előző esti ígéretének megfelelően a PB ülésén Donáth Ferenc előterjeszthette politikai elképzeléseit. Donáth élesen elválasztotta az eddig szimultán alkalmazott két vonalat: a politikai és a katonai megoldás lehetőségét, nem hagyva kétséget afelől, hogy kizárólag az előbbit tartja járható útnak. Álláspontja szerint a pártvezetésnek gyökeresen át kell értékelnie az események minősítését: le kell szögeznie, hogy a 23-i tüntetés és az azt követő fegyveres harc kirobbanásáért a párt addigi hibás politikája a felelős, teljesíteni kell a megmozdulás demokratikus, szocialista és nemzeti követeléseit, és a rend helyreállta után tárgyalásokat kell kezdeni a szovjet csapatok teljes kivonásáról. Arra is figyelmeztetett, hogy mindezek elmaradása nemcsak azt eredményezheti, hogy a párt elveszti maradék befolyását, hanem azt is, hogy a polarizálódó helyzetben radikalizálódnak a követelések. A PB tulajdonképpen Donáth helyzetértékelése alapján fogadott el új programot, amit a KV reggel 9-kor kezdődő ülésén Kádár János terjesztett elő. Beszámolójában az új első titkár igyekezett nem szembesíteni a vezetőséget azzal, hogy a PB javaslata nem az eddigi politika korrekciója, hanem stratégiai fordulat, annak minden következményével együtt. Ezzel elérte, hogy a Központi Vezetőség elfogadta a PB ajánlását és egy szövegező bizottság hozzákezdett a kiadandó nyilatkozat megfogalmazásához, pedig még hátravolt a tényleges vita. Az új irányvonal elfogadását követően először úgy tűnt, a radikálisok lendülnek újabb támadásba, Donáth felszólalásában az előterjesztett határozati javaslaton túl, közvetlen tárgyalást követelt a felkelők képviselőivel (vagyis ne egypárti, hanem a létező politikai erőket bevonva konszenzusos, mintegy koalíciós döntés szülessen), valamint azt, hogy a felkelők egyes követeléseinek elfogadásán túl maga az új nemzeti kormány (már nem is a párt) álljon a demokratikus, nemzeti mozgalom élére.

Donáth felszólalásával egy időben azonban már felsorakozott az ellentámadásra a pártközpontból riasztott és azonnal a helyszínre siető Katonai Bizottság. Álláspontjuk szerint lehetetlen az események átértékelése, hiszen amennyiben a megmozdulás nemzeti, akkor az ellene küzdők nemzetellenesek. Amennyiben demokratikus, az ellene küzdők antidemokratikusak. A magát a forradalmi törekvések és az emberi haladás élharcosának tudó kommunista párt számára nincs visszaút. Vagy ők képviselik a történelmi igazságot, vagy oda a párt, a mozgalom legitimációja. A Katonai Bizottság tagjainak fellépése éppen azt tette nyilvánvalóvá, amit Kádár elhallgatni igyekezett, vagyis hogy az új politikai megoldás elfogadása egyben a párt hatalma egy részének feladását is jelenti. Ezért figyelmeztettek arra, hogy a hatalom feladásában nincs megállás, a tömegek Nagy Imrét is el fogják söpörni.

De a Katonai Bizottság tagjai egyben azt is állították, hogy a másik út, a katonai megoldás járható, ennek eddigi legfőbb akadálya pedig nem a fegyveres erők gyengesége, hanem a pártvezetésben jelen lévő árulás: azok, akik kapituláns intézkedésekkel (kijárási tilalom felfüggesztése) megakadályozták a rendteremtést. Azok, akik a munkásosztálynak a fegyveresek mellé állásáról festett rémképekkel riogatják a Központi Vezetőséget.

Nem tudni, hogy a legitimációs válság felvetése vagy a munkásság támogatásának reménye hatott erőteljesebben, de a Katonai Bizottság fellépése nyomán gyökeresen megváltozott a KV álláspontja, és a korábban már fogalmazni kezdett határozati javaslattal szemben végül semmi lényeges újat nem hozó nyilatkozatot fogadtak el és tettek közzé.

A pártvezetés - a maga szempontjából - a legrosszabbat választotta: azt, amitől már napok óta nem tudott szabadulni. Továbbra is szorgalmazták a katonai megoldást, miközben csekély, erőtlen, megkésett reformokkal próbáltak meg erőket leválasztani az ellentáborról: az október 26-i ígéretekkel a munkásságot, amelynek elsősorban anyagi követeléseit kísérelték meg kielégíteni, az október 27-i kormánylistával pedig a parasztságot, bevonva a kisgazdapárt két reprezentánsát (Tildyt és Kovács Bélát) az új kormányba.

A KV-határozathoz képest egyértelműbb, mégis ellentmondásos volt a szovjet küldöttek álláspontja. Mikojanék keményen támadták Donáthot, de kijutott kritikájukból Nagy Imrének is. Óvtak a további engedményektől, elsősorban a szovjet csapatok kivonásának fölvetésétől, ami - az ő meglátásuk szerint is - a (párt)hatalom bukásához vezet, katonai akciók helyett azonban mégis politikai lépéseket sürgettek, elsősorban a munkásság leválasztására törekedve. Nem látták át, hogy a munkásság mind szélesebb körben megfogalmazott követelései között első helyen szerepelt a szovjet csapatok kivonása és a felkelőknek adandó amnesztia, vagyis semmi esély nem volt arra, hogy egyes anyagi sérelmek orvoslásának ígéretével lekenyerezhetők lennének.

Miközben Kádár megkísérelt megegyezni a munkásosztállyal, hogy leválassza őket a felkelés táboráról, akaratlanul segített életre hívni egy olyan szervezetet, amellyel november 4-ét követően is hosszú ideig kényszerű harcot vívott. Október 24-étől kezdtek munkástanácsok alakulni az ország különböző területein (elsőként Pécsett, Miskolcon és a fővárosi Egyesült Izzóban). A KV október 26-i, a SZOT-hoz csatlakozó felhívása azonban jelentős lendületet adott a folyamatnak. A hatalmi vákuumnak látszó patthelyzetben természetes igényként merült fel a munkásság részéről, hogy munkahelyük védelme érdekében önálló szervezetet hozzanak létre, hiszen a gyárat, a gyárban felhalmozott értékeket meg kellett védeni a fegyveres harcok idején, de szükségesnek látták azt is, hogy a változások közepette nekik felelős bizalmi testület képviselje érdekeiket a kialakulóban lévő új hatalmi intézményekben. A győri vagongyár emellett azért is delegált küldötteket a városi nemzeti tanácsba, hogy megakadályozzanak egy esetleges "úri restaurációt", és ott képviseljék a munkásság speciális érdekeit is.

Mindezt a párt felhívása után kétszeresen is legitimnek tekinthették, hiszen a forradalommal összhangban megfogalmazott követeléseik biztosították a gyárkapun kívüli tömegek támogatását, a KV felhívása pedig a még fennálló hatalom részéről adott törvényes színezetet működésüknek. Ugyanakkor a létező és ekkortól alakuló munkástanácsok egységesen elvetették a SZOT gyámkodását, bárminemű beleszólását megalakulásukba vagy az ügyek vitelébe, sőt célul tűzték ki a szakszervezetek reformját, demokratizálását alulról történő választással; addig is kimondva vagy kimondatlanul átvették annak jogait és feladatait, sok esetben irodáit is, miközben számos hiteltelen bizalmit távolítottak el az üzemekből.

5. Október 27.

Az MDP PB tehát október 26-án már elszánta magát a gyökeres politikai fordulatra, amit a KV is jóváhagyott volna, amennyiben a Katonai Bizottság tagjai nem változtatják meg fellépésükkel a testület hangulatát. Másnapra azonban egyértelművé vált, hogy sem Apróék helyzetértékelése, sem megoldási javaslatuk nem felel meg a valóságnak. A Katonai Bizottság vezetői két dolgot állítottak október 26-án, amivel a maguk javára nyerték meg a Központi Vezetőséget. Egyfelől azt, hogy nincsenek széles munkástömegek a felkelők oldalán, és korlátozott reformokkal azok is leválaszthatók, akik odasodródtak, vagyis hogy a munkásosztály kommunista pártja nem konfrontálódott a munkásosztállyal; és hogy a hatalom megtartását nem veszélyeztető politikai lépések megtétele mellett a megmozdulás katonailag kezelhető, vagyis felszámolható. Másfelől figyelmeztettek arra, hogy az események, a helyzet átértékelése legitimációs válságba sodorja a pártot.

Október 27-ére nyilvánvalóvá vált, hogy az első állítás nem fedi a valóságot, sőt, annak ellenkezője igaz. A KV felhívása nyomán tömegesen alakuló munkástanácsok programjainak élén ugyanazok a követelések kaptak helyet, amelyek egyre tömegesebben érkeztek más forradalmi intézményektől is Nagy Imréhez és a központi szervekhez az ország minden tájáról: a szovjet csapatok kivonása a harcból, Budapestről, majd az egész országból; az ÁVH felszámolása és a Rákosi-rendszer minden maradványának eltávolítása az ország közéletéből; amnesztia a fegyveres harcban részt vettek számára; többpártrendszer. A munkásság tehát nemcsak a megfogalmazott követelések, hanem a fegyveres felkelők mellé is fölsorakozott, amnesztiát követelve részükre. Másfelől gazdasági programjuk egybecsengett a párton belüli ellenzék politikai elképzeléseivel: teret engedni bizonyos mértékű magántulajdonnak, magánkezdeményezésnek, megőrizve ugyanakkor a gazdaság egészének alapvetően szocialista jellegét.

Ugyanígy fel kellett ismerni, hogy korlátozott reformokkal nem lehet a tömegbázist szélesíteni, mivel a munkások nem is reagáltak a nekik célzott ígéretekre, de születése pillanatában megbukott a nemzetiként meghirdetett kormány is, amely valóban elmozdulás, de túlságosan óvatos elmozdulás volt a koalíciós kormányzás felé, hiszen még a Nagy Imre-csoport valamennyi markáns jelöltje kihullott belőle. A két bevont kisgazda politikus közül pedig Tildy politikai presztízse, súlya sem volt akkora, mint azt a kommunista pártvezetők hitték vagy remélték, így az új kormány nemhogy a lakosság bizalmát nem szerezte vissza, de újabb elégedetlenségi hullámot váltott ki: tömegével érkeztek az egyes miniszterek távozását követelő tiltakozó táviratok.

Apró Antal magabiztos állításával szemben (a Katonai Bizottság ura a helyzetnek) nem hoztak eredményt a fegyveres felkelés leverését célzó akciók. Budapesten sikertelenek voltak a fegyveres csoportok felszámolására indított támadások, a vidék pedig elveszett a párthatalom számára. Egyedül Gyurkó Lajos vívott következetes és egyre könyörtelenebb harcot Kecskemét környékén, aki e napon is vadászrepülőket vetett be a fegyvertelen tiszakécskei tüntetők ellen, ahol tizenhét halottat és több mint száz sebesültet követelt a mészárlás. A III. hadtest alárendeltségébe tartozó területen kívül azonban már csak szórványosan került sor katonai akciókra a felkelőkkel, tüntetőkkel szemben. Az ország egy részén már a forradalom által életre hívott helyi hatalmi szervek kezében volt az irányítás (a megyeszékhelyeken, a városokban), de a régi garnitúra másutt is csak a hatalmat megosztva tudta befolyásának maradékát megtartani - vagy úgy, hogy maga próbált új, forradalminak nevezett szervezetet alkotni, vagy úgy, hogy a hagyományos és a létrejöttforradalmi tanács együtt gyakorolta a hatalmat.

Miközben szertefoszlott a Katonai Bizottság vezetőinek reményeiből épített légvár, szükségszerűen el kellett gondolkozni az általuk fölvetett másik kérdéskörön, a legitimáció problémáján. Apróék kérdésfelvetésére (szocializmust vagy kapitalista restaurációt) természetesen egyik KV-tag sem válaszolhatta, hogy a tőkés restauráció előtt kívánja megnyitni az utat. De az ülést követően, különösen a 26-27-i események fényében, el lehetett gondolkozni, vajon helyes volt-e magának a kérdésnek a feltétele, vajon valóban ez a két lehetséges alternatíva, és vajon valóban a felkelők követeléseinek elutasítása, a katonai konfrontálódás eredményezheti-e a leginkább a szocializmus építésének folytatását.

Nemcsak a veszélyesnek, túlzottan radikálisnak minősített Donáthék, de az ingadozó Kádár is úgy értékelte a felkelés kizárólag szovjet csapatok általi elfojtását, mint ami hosszú távon nagyon megnehezíti (Donáthék szerint lehetetlenné teszi) a szocializmus építését Magyarországon. Másfelől a politikai vezetőkhöz, elsősorban Nagy Imréhez eljutó hírek nyomán kiderülhetett az is, hogy a felkelés követeléseinek túlnyomó része nem a szocializmus, hanem annak fennálló formája ellen irányul. Ugyan továbbra is úgy látták (Nagy Imre is), hogy vannak erők, amelyek teljes restaurációra törnek, de megbizonyosodhattak arról is, hogy a legáltalánosabban, legmarkánsabban megfogalmazott programok nem a szocializmus elvetését, hanem a hibák kijavítását, az alapvető nemzeti igények kielégítését követelik, vagyis hogy a felkelésben részt vevők egy jelentős része a párt fegyvertársa lehet a teljes restaurációra törekvő irányzatokkal szemben. Megbizonyosodhattak arról is, hogy a vidék elveszett a fennálló párthatalom, ugyanakkor megnyerhető az elkövetett hibák kijavításának politikája számára. Az ország legkülönbözőbb területein megalakult új megyei, városi hatalmi szervek élére olyan személyek kerültek, akikkel együtt tudtak működni. A Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány vezetőségében párttagok vannak, és helyet kapott benne a helyőrség parancsnoka. A Borsod Megyei Munkástanács egyik vezetője Földvári Rudolf, megyei első titkár. A Győri Nemzeti Tanácsot Szigethy Attila országgyűlési képviselő, korábban megyei tanácselnök-helyettes irányítja. Békés megyében beválasztották a forradalmi tanácsba a megyei rendőrkapitányt, Szolnokon ugyancsak bekerült a városparancsnok stb.

Vagyis sokkal nagyobb a szocializmus jövőbeni megőrzésének esélye, ha a hatalom (a párt vagy még inkább a Nagy Imre vezette kormány) élére áll az antisztálinista erőknek, és ezzel kivívja a jogot, hogy jelen legyen a fegyvernyugvást követő politikai küzdelem porondján, hogy ott politikai eszközökkel harcolhasson a szocialista jövőért, mint ha pusztán a fegyverekre hagyatkozik. Hiszen ha sikerül a szovjet szuronyok segítségével elfojtani a felkelést, a levert nép ellenében nem lehet demokratikus szocializmust építeni, okvetlenül a rákosista forma fog restaurálódni. Ha pedig ellenükben győz a fegyveres felkelés, akkor az nemcsak a sztálinizmust söpri el, hanem vele együtt minden szocialista törekvést.

Október 27-én kínálkozott utoljára alkalom a párt reformerei, elsősorban Nagy Imre számára, hogy elhatározzák magukat a gyökeres fordulatra. Nincs ugyan adatunk arra nézve, hogy tudtak volna arról, hogy a kemény vonal hívei katonai diktatúrát terveznek, azt azonban tapasztalhatta a miniszterelnök, hogy híveit különböző megbízások örve alatt eltávolították a pártközpontból, és tudott arról is, hogy a katonai vezetés brutális, a polgári lakosságot sem kímélő végső leszámolásra készül a Corvin közi fegyveresek ellen, egy újabb tömegvérengzés után pedig végképp elenyészne minden lehetősége a megbékélésnek.

Corvin közi csendélet a zsákmányolt 122 mm-es szovjet tarackkal

Ráadásul a pártvezetés egyik csoportja elszánta magát az eddig csak fenyegetésnek szánt szigorú intézkedések, elsősorban a statárium alkalmazására, a megbízhatónak tartott funkcionáriusok, volt partizánok felfegyverzésére, ami a harcok eszkalálódását, véres polgárháborút eredményezhetett volna.

Másfelől október 27-én Nagy Imre kedvezőbb személyi feltételek mellett tehetett kísérletet a fordulatra, mint az előző napon. Míg október 25-én a kemény vonal híveinek legfőbb vezetőjét, Gerő Ernőt a párt éléről sikerült eltávolítani, úgy ezen a napon a kormányból került ki Nagy és a reformok legfőbb ellenlábasa, Hegedüs András.

Alighanem a döntő lökést adta meg érlelődő elhatározásához találkozása az "angyalföldi munkásküldöttségnek" nevezett csoporttal. A délután folyamán két XIII. kerületi munkást kísértek el a miniszterelnökhöz közeli hívei. Nagy Imre egyszerre hallhatta, hogy mi a munkásság valódi célja, miközben egykori hívei, valódi elvtársai keményen bírálták október 23-a óta megtett lépéseit, és arra kívánták rávenni, hogy ismerje el a mozgalmat nemzeti demokratikus forradalomnak, álljon annak élére, és átköltözve a Parlament épületébe tegye egyértelművé, hogy nem az egyetlen párt, hanem a kormány vezeti az országot.

Oldal: 1956 forradalom 2. Fejezet folytatása
Mindenes oldal - © 2008 - 2024 - mindenesoldal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat