Eisenhower elnöknek a Szovjetunió megnyugtatását célzó üzenete sem.

Mindezek ismeretében az a meghökkentő, hogy az Elnökségben Hruscsov visszautasította a keményvonalasok sürgetését az azonnali beavatkozásra, és hozzájárult, hogy nyilvánosságra hozzák a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti viszony radikális megújítását ígérő kormánynyilatkozatot. Ez annyit jelentett, hogy Moszkva egyelőre elfogadja a magyarországi fejleményeket, vagyis az október 28-i változásokon túlmenően jóváhagyja a többpártrendszer bevezetését, a koalíciós kormány felállítását. De már az október 28-i ülésen felvázolta Hruscsov a másik, a katonai megoldás lehetőségét is, előadta annak forgatókönyvét: ellenkormány felállítása, koncentrált támadás - a testvérpártok vezetőinek beleegyezését követően.

Az Elnökség október 31-i ülésén az első titkár megváltoztatta előző napi álláspontját, és a fegyveres beavatkozás mellett döntött. A vázolt forgatókönyv alapján rögtön meg is kezdték az akció előkészítését, kiosztották a szerepeket. Kijelölték a felállítandó magyar kormány tagjait, a bizottságot, amely megírja annak nyilatkozatát, a hadsereg számára biztosították a felkészülésre igényelt három napot, Hruscsov pedig vállalta, hogy tájékoztatja a testvérpártok vezetőit, és megszerzi a leginkább bizonytalan és a leginkább szükséges lengyel és jugoszláv beleegyezést. Az eddig a kelet-európai változásokat támogató, Moszkvában tartózkodó kínai vezetők már október 30-án délután a magyar válság fegyveres megoldását javasolták.

A történtek ismeretében nem az a különös, hogy az SZKP vezetése október 31-én komoly vita után az újabb fegyveres beavatkozás mellett döntött, hanem hogy miért nem október 30-án történt ez meg. Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a 30-án befutott riasztó hírek kavalkádjából másnapra állt össze a kép: a kommunista hatalom Magyarországon összeomlik (összeomlott), amennyiben nem nyújtanak azonnali katonai segítséget. Magyarország kiszakadása a táborból pedig több szempontból is elfogadhatatlan volt a Kreml számára. Sztálin örökségének elprédálása a desztalinizáció és a desztalinizálók végét jelentheti Moszkvában, hiszen az ő számlájukra írják azt, hogy az "imperialisták" a szovjet határokig tolhatják előre állásaikat; Hruscsovnak pedig emlékeznie kellett Berija három évvel korábbi végzetes bukására, ez pedig túl nagy ár volt számára. A szovjet vezetés úgy vélte, a másik világrend a Szovjetunió gyengeségeként értelmezheti a közép-európai változásokat, amit máris bizonyított az Egyiptom elleni agresszió, ezt pedig csak az erő felmutatásával lehet megcáfolni. Végül, de nem utolsósorban, félő volt, hogy Magyarország kiszakadása a tábor egészének bomlását vonja maga után, ami a szovjet (vagy akár a lengyel) biztonságpolitika számára sem volt megengedhető, elfogadható. A moszkvai vezetésnek tehát saját szempontjai szerint nem volt választása: a fegyveres beavatkozás mellett kellett döntenie. Hasonló eredményre jutottak október 30-án az amerikai hírszerző szervek, amelyek e napon készített helyzetértékelésükben vázolták, hogy a szovjet politika előtt két út áll: vagy kényszerűen beletörődik az új magyarországi helyzetbe, az ország függetlenné válásába, vagy fegyveres erővel restaurálja hatalmát. Egyetértettek abban is, hogy Moszkva okvetlenül ez utóbbit fogja választani. A döntés nyomán pedig megkezdődött újabb szovjet egységek beözönlése Magyarországra, az október 23-án bevetettnél jóval modernebb fegyverzettel és megbízhatóbb személyi állománnyal.

A Köztársaság téri események felgyorsították a párt bomlási folyamatát, és ezzel sajátos módon, de elősegítették a konszolidációt. Az Akadémia utcai pártközpont valósággal kiürült, noha Kádár János felkérésére a Tűzoltó utcai fegyveresek vállalták el az épület védelmét, és természetesen hasonló volt a tendencia az egyre gyérebb számban még működő pártházakban. Ez pedig halaszthatatlanná tette a párt gyökeres reformját, hiszen immár nem is arról volt szó, hogy részese maradhat-e a hatalomnak, hanem hogy egyáltalán lesz-e, van-e kommunista párt Magyarországon.

Így került sor október 31-én az MDP feloszlatására, és az új kommunista párt, az MSZMP megalakítására. Nem pusztán névcseréről volt szó, jóllehet fontos volt az elnevezés is, hanem valóban gyökeres megújulásról. Bizonyítja ezt a párt élére választott Ideiglenes Intézőbizottság névsora is: Kádár János, Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Szántó Zoltán, Lukács György és Kopácsi Sándor. Az új párt alapításának kikerülhetetlenségét bizonyítja, hogy az ezen a napon Moszkvába véglegesen visszatérő szovjet küldöttek sem emeltek kifogást a lépés ellen, sőt támogatták azt, hiszen egyedül ez adhatott lehetőséget arra, hogy a kommunista politikát olyan párt, olyan vezetőség képviselje, amelynek széles tömegek előtt van hitele, és ezáltal esélye arra, hogy a pártot a hatalmon belül megtartsa, akár egy szabad választás küzdelmében is.

Ugyanezen a napon siker koronázta a fegyveres felkelőkkel folytatott tárgyalásokat is. A megállapodás értelmében a nagykorúak megtarthatták fegyvereiket, és kötelékben lettek tagjai az e napon a fegyveres forradalmi harc központjának tekintett Kilián laktanyában megalakult új karhatalomnak, a nemzetőrségnek. Király Béla lett a főparancsnok, de a vezetésben helyet kaptak a forradalmi ifjúság képviselői is. Ezúton pedig nemcsak megegyezni sikerült a fegyveresekkel, ami megadta a lehetőséget a barikádok, a romok eltakarítására, hanem integrálásukkal olyan karhatalom jött létre, amely biztosítani tudta a közrendet, megakadályozta a további népítéleteket.

Kivonuló szovjet egységek a Hősök Terénél. 1956. október 31. (MTI fotó)

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a nemzetőrség létrejöttével párhuzamosan a Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány, amely leváltva a Rákosi-korszakban kinevezett tábornokokat a hadsereg éléről biztosította, hogy a néphadsereg valóban a forradalmi nép hadserege legyen, a forradalom védelmére sorakozzon fel. Ezen a napon tehát rendeződni látszott a fegyveres erők helyzete, feloldódott a tisztek korábbi dilemmája, hogy a néppel tartsanak vagy a kormány utasításainak tegyenek eleget, hiszen a kettő összetalálkozott.

Folytatódott - vagy inkább befejeződött - az elmúlt kor legsúlyosabb sérelmeinek orvoslása, kiszabadultak a Budapesti Országos Börtönben fogva tartott elítéltek is, és a rétsági páncélos alakulat Pálinkás (Pallavicini) Antal vezette egysége és az újpesti felkelők egy csoportja Budapestre kísérte a kiszabadított Mindszenty bíborost.

Vidéken viszonylag gyorsabban zajlottak az események, ott október 28-a óta nemigen létezett erő, amellyel akár politikai, akár katonai küzdelmet kényszerültek volna vívni a forradalmi testületek. (De itt is október 31-e tekinthető a konszolidáció betetőzésének, amikor a forradalmi változásoknak legtovább ellenszegülő Gyurkó Lajos vezérőrnagy is feladta az ellenállást, és a szovjet csapatok védőszárnyai alá menekült.) Október 28-a után megszilárdultak a forradalmi tanácsok, kialakultak az együttműködés formái a különböző testületek között (helyi és munkahelyi tanácsok, munkástanácsok), ebbe a már kialakult, létező rendszerbe igyekeztek beilleszkedni október 30-ától a vidéken is újjáalakuló pártok. A rend megőrzése, a népítéletek elkerülése érdekében védőőrizetbe vették az ÁVH-s, illetve helyenként a kompromittálódott rendőr- és katonatiszteket, a felelősnek tartott párt- és tanácsi vezetőket. A vidék gyorsabb konszolidációját mutatja, hogy ott az október 29-i ózdi lincselés után nem került sor halálos áldozatokat követelő népítéletre, noha - elsősorban a falvakban - több helyütt csattantak el pofonok, rántottak bicskát, de a valódi tekintéllyel rendelkező forradalmi szervezetek mindenhol meg tudták akadályozni az önbíráskodást, és lehetővé tudták tenni a majdani törvényes felelősségre vonást.

5. November 1.

Ha az új szovjet döntésről nem is értesült Nagy Imre, a szovjet csapatok mozgásának új irányáról viszont azonnal. Az ország keleti részéből, Záhonyból, Nyíregyházáról és Miskolcról befutó jelentések egyértelművé tették az új helyzetet, amit tulajdonképpen megerősített Andropov nagykövet, akit magához rendelt a miniszterelnök. Andropov Nagy Imre kérdésére azt válaszolta, hogy az újabb csapatok Magyarországra jövetelének feladata a csapatok kivonásának biztosítása. Ráadásul Nagy Imrét nemcsak az újabb csapatok bejöveteléről értesítették, hanem az országban lévők mozgásáról is, amelyek e napon megkezdték a repülőterek körülzárását (ezt szintén a kivonulás biztosításával indokolva).

A kormánynak számolnia kellett azzal, hogy Moszkva újra a válság katonai megoldására határozta el magát - anélkül, hogy erről a magyar vezetést értesítette volna, ami azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az SZKP Elnöksége nem bízik bennük. Ebben a helyzetben két alternatíva kínálkozott Nagy Imre számára. Felsorakozik a rendcsináló szovjet hadsereg mellé, és ebben az esetben van lehetősége hatalmon maradni, amennyiben hajlandó azokra a politikai lépésekre, amelyeket a szovjetek elvárnak. Erre nem volt sok esélye, igaz, kevéssé bízhatott a másik lehetőségben, amit végül megpróbált. A kora délutáni kormányülésre meghívták a Szovjetunió budapesti nagykövetét, Jurij Andropovot, aki ekkor sem szolgált megfelelő magyarázattal, így a kormányzat a Varsói Szerződés felmondásáról, Magyarország semlegességének kinyilvánításáról döntött, és arról, hogy a semlegesség támogatására az ENSZ Biztonsági Tanácsának négy állandó tagját kéri föl. Ennek a kétségbeesett lépésnek a logikája, hogy a Varsói Szerződés felmondása révén elvész a szovjet beavatkozás jogi alapja, a szovjetek nem egyik szövetségesüknek nyújtanának a fegyveres fellépéssel segítséget, hanem egy független, semlegességét deklarált államot támadnának meg. Egyedül ettől a lépéstől lehetett remélni, hogy visszatartja a szovjeteket a támadástól, hogy hatékony nemzetközi támogatást, védelmet jelenthet Magyarország számára.

A kormány teljes egységben jutott erre a döntésre, jóllehet az e napon Moszkvába küldött jelentésében Andropov már jelezte, hogy Nagy Imre előterjesztését Erdei Ferenc, Losonczy Géza és Tildy Zoltán támogatták erőteljesen, míg Kádár és az Elnöki Tanács elnöke, Dobi "nem éppen örömmel", inkább visszafogottan vették tudomásul. Ez is megerősíthette a szovjet döntést a felállítandó ellenkormányról, amely egyik vezetőjének Kádár Jánost szemelték ki. Azt a Kádárt, aki tagja volt Nagy Imre kormányának, és aki november 1-jén este sugárzott rádióbeszédében “népünk dicsőséges felkelésének" nevezte a forradalmat. Igaz, szólt a forradalom ellen fellépő hazai erőkről, de ennél sokkal nagyobb teret és súlyt kapott beszédében a kívülről (Keletről) fenyegető veszély.

A beszéd elhangzásakor azonban Kádár már nem tartózkodott a Parlamentben. Münnich Ferenccel - aki délután megbeszélést folytatott a szovjet nagykövetségen Andropovval - a szovjet követségre, onnan páncélkocsin a tököli főhadiszállásra távozott, majd másnap Moszkvába repültek. Távozásáról senkit sem értesített, ezért a a kormány tagjai november 3-ig kerestették, ugyanis attól féltek, hogy a szovjetek (esetleg a felkelők) fogságába esett.

A semlegesség bejelentése nem váltotta be a hozzá fűzött külpolitikai reményeket. A Nyugat - a szuezi háborútól amúgy is feszült légkörben - kelletlenül szembesült az újabb Magyarországról érkezett kihívással, így a lépés inkább a közvéleményre, a társadalmi szervezetekre hatott, nem pedig a politikusokra.

A semlegesség kikiáltása pedig más-más szempontból, de egyaránt kellemetlenül érintette az amerikai politikacsinálókat. A külügy vezetése kevesellte, szerette volna megőrizni a lehetőségét annak, hogy a független ország majdan a nyugati katonai szövetség, a NATO tagja lehet, pusztán a szovjet fél gyengülése nem elégítette ki igényeit. Eisenhower pedig úgy vélte, a Szovjetunió nem fog belenyugodni csatlósa elszakadásába, ha kell, katonai erővel is visszatéríti a táborba, ebben az esetben pedig kellemetlen következményeket vonna maga után Magyarország semlegességének hivatalos elismerése. A lépés, amivel Nagy Imre külpolitikai védettséget kívánt biztosítani az ország számára, nem hozta meg a kívánt eredményt, ugyanakkor betetőzte a belső konszolidációt, hiszen ezzel megvalósult a forradalom utolsó lényeges követelése.

6. November 2-3.

November 2-án a kormány kijelölte a különböző kérdések megtárgyalására hivatott delegációkat. A Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról tárgyaló küldöttség vezetője Losonczy Géza lett. A küldöttségbe választott politikusokon és a hadsereg kéviselőjén kívül egy munkástanácstagot is a lengyel fővárosba szándékoztak küldeni, hogy személyében bizonyítsa, hogy a döntés valóban a dolgozó magyar nép követelése, azt a munkásság támogatja. Az ENSZ Közgyűlésére Nagy Imre Tildy Zoltán, Kéthly Anna és Kovács Béla társaságában utazott volna. A szovjetekkel a csapatkivonásról tárgyaló delegációt Erdei Ferenc és Maléter Pál vezették.

Egyidejűleg megérkezett a szovjet hadsereg magyarországi főhadiszállásául kijelölt Szolnokra Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, aki azonnal eligazítást tartott, és kiadta a november 4-i támadás parancsát.

Az ország nem örülhetett gondtalanul a kivívott győzelemnek. Miközben a helyzet normalizálódásáról érkeztek hírek, ugyanakkor a feszült várakozásról, egy esetleges újabb támadás elhárítására hozott intézkedésekről is. A munkástanácsok sorra a munka november 5-i, hétfői felvétele mellett döntöttek, több helyütt már 3-án, szombaton megkezdték a munkát, hogy hétfőn annál nagyobb kapacitással induljon be a termelés. Szerte az országban alakultak a helyi pártszervezetek; leggyorsabban a volt koalíciós pártok szerveződtek újjá, de mellettük számos más, összesen több mint húsz politikai párt jött létre, azonban ezek közül komoly politikai reményekkel egyedül a kereszténydemokraták rendelkeztek.

Ugyanakkor a forradalmi tanácsok a nemzetőr alakulatokkal és a honvédséggel együttműködve hozzákezdtek az egyre inkább fenyegető szovjet támadással szembeni védelem megszervezéséhez, kiépítéséhez. Több településen részleges mozgósítást rendeltek el, megszervezték a szovjet csapatok figyelését, a városba bevezető utak ellenőrzését, kötözőhelyeket állítottak föl. Az országra egyszerre volt jellemző a győzelmet követő megkönnyebbülés, a véráldozattal kiharcolt, szebb jövőbe vetett hit, és a szovjet fenyegetés keltette aggodalom.

November 3-án növekedett a szovjet lépések (látszólagos) ellentmondásossága. Miközben csapataik a repülőterek után körülzárták az ország nagyobb városait, lezárták a főbb útvonalakat és a nyugati határt, délben a Parlamentben megkezdődtek a tárgyalások a csapatkivonásról. A magyar vezetés a hadseregtől beérkezett jelentések alapján abban bízott, hogy az országban állomásozó (és az országba érkező) szovjet erők indokolatlanul nagyok az esetlegesen várható magyar ellenállással szemben, és mozgásuk, elhelyezésük is inkább arra utalt, hogy egy esetleges nyugati beavatkozás elhárítására sorakoztak föl. Ezért volt fontos az osztrák követ jelentése, mely szerint kormánya demilitarizált sávot hozott létre a magyar határ mentén, hogy megakadályozzon minden reguláris vagy irreguláris katonai mozgást Magyarország felé. A Parlamentben mindkét fél ismertette álláspontját. Maléter Pál a Nagy Imrétől kapott instrukcióknak megfelelően vázolta a magyar kormány álláspontját: december 31-ig vonják ki az ország területéről az október 23-a óta érkezett egységeket, és egy későbbi időpontban folytassanak további tárgyalásokat a Varsói Szerződés értelmében korábban is Magyarországon állomásozott szovjet csapatok kivonásáról. Abban állapodtak meg, hogy a megbeszéléseket még a nap folyamán folytatják, a második fordulót a tököli szovjet bázison tartják meg.

Ezen a napon az újjáalakult pártok követeléseinek megfelelően újjáalakították a kabinetet, amelybe már nem Nagy Imre hívott koalíciós politikusokat, hanem azokat valóban pártjaik delegálták. Ekkor került be a kormányba a kisgazda B. Szabó István, a parasztpárt képviseletében Bibó István és Farkas Ferenc, valamint a szociáldemokrata miniszterek: Fischer József és Kelemen Gyula. Az új honvédelmi miniszter Maléter Pál lett, akit vezérőrnaggyá léptettek elő. Erdei Ferenc kivételével a kormány többi tagja (Kádár János, Kéthly Anna, Kovács Béla, Losonczy Géza, és Tildy Zoltán) hivatalában maradt.

A belső rend megerősítése után Nagy Imre a külső veszély elhárítására összpontosította erejét. Az új kormány felállásán túl egyetlen jelentős lépés történt a hazai helyzet biztosítására, de ez is a külföldhöz kapcsolódott: a miniszterelnök a lengyel követet kérte föl, hogy próbáljon meg Wyszynski bíboroson keresztül befolyást gyakorolni Mindszentyre, nehogy estére tervezett rádióbeszédével megtörje a kialakult társadalmi békét, nehogy új feszültségeket keltsen.

A kormány célja kettős volt ezen a napon. A nemzetközi sajtótájékoztató révén megnyugtatni kívánták a világot, elsősorban a Szovjetuniót, azt erősítve, hogy Magyarországon szó sincs ellenforradalomról, a kormány egységesen kiáll az 1945 után bekövetkezett alapvető társadalmi változások, a földreform és az államosítások mellett, vagyis olyan új rend alakult ki, ami elfogadható Moszkva számára. Másfelől a lengyel és román diplomatákat kérték föl közvetítésre, igyekezzenek közbenjárni, hogy a Szovjetunió ne forduljon fegyverrel Magyarország ellen.

Hiába. Az október 31-i döntésnek megfelelően Hruscsov először megszerezte Gomulka jóváhagyását, majd Bukarestben egy rövid megbeszélésen tájékoztatta a magyar ügy szempontjából kevésbé fontos csatlós országok pártvezetőit. November 2-ról 3-ára virradó éjszaka Brioni szigetén került sor titkos találkozóra a JKSZ vezetőjével, Titóval. Hruscsov előzetes aggodalmával szemben Tito nem gördített akadályt a tervezett szovjet akció elé, sőt fölajánlotta segítségét, megígérve, hogy a megfelelő időben semlegesíteni fogja Nagy Imrét és csoportját, fölajánlva nekik, hogy meneküljenek a budapesti jugoszláv követségre, és ráveszi Nagyot a lemondásra. Végül a Titóval folytatott megbeszélésen dőlt el, hogy a megalakítandó ellenkormány vezetője nem a szovjetek által inkább támogatott Münnich Ferenc, hanem Kádár János lesz.

Kádárék november 2-án érkeztek meg Moszkvába, ahol azonnal részt vettek az SZKP Elnökségének ülésén. Kádár, ha óvatosan is, de inkább a békés megoldás, a fennálló kormány és annak intézkedései mellett szólt. Ennek a későbbiek ismeretében különleges ténynek több magyarázata lehetséges. Egyrészt Hruscsov távollétében Kádár nem tudhatta biztosan, mennyire egységes az SZKP Elnöksége a döntésben. Másrészt Kádár már az október 28-i fordulatot megelőzően is többször kifejtette, milyen veszélyeket rejt magában a felkelés fegyveres leverése, amennyiben ez nem párosul a feltétlenül szükséges politikai reformokkal. Látta - és jól látta -, hogy a megmozdulás (kizárólag szovjet erővel történő) elfojtása lehetetlen helyzetet teremt a politikai kibontakozás számára, vagyis a katonai győzelem lehetetlenné teszi a válság okainak elhárítását, az igazi rendezést. A felállítandó kormány csak a szovjetek bábja lenne, ez a szerep pedig nem tűnt számára vonzónak. Hruscsov visszaérkeztéig nem tudhatta, hogy mi a népi demokráciák vezetőinek álláspontja az ügyben, a szovjeteken kívül részt vennének-e más erők is a megszállásban (hiszen egy esetleges román részvétel, amit azok fel is ajánlottak, még tovább nehezítené az új hatalom helyzetét), és mi az álláspontja a lengyel és a jugoszláv vezetésnek. Végül nem láthatta biztosan, meddig kívánnak elmenni a szovjetek a visszarendezésben, nem látott garanciát arra, hogy Rákosiék nem térnek vissza a hatalomba. Márpedig visszatérésük azt eredményezte volna, hogy nemcsak a párt reformereivel, hanem keményvonalasaival is meg kell küzdenie, miközben szemben áll vele az egész ország, ebben a helyzetben pedig elkerülhetetlen lett volna bukása.

A Moszkvába 3-án visszatérő Hruscsov megnyugtatta Kádárt, akit talán a Magyarországról érkezett újabb hírek (például a valóban koalíciós kormány felállítása) is segítettek meggyőzni. Hruscsovtól biztosítékot kapott, hogy Rákosi nem tér vissza Magyarországra, még kevésbé a politikai életbe. Az első titkár tájékoztatta a Gomulkával és Titóval folytatott tárgyalások eredményeiről, vagyis Kádár a blokk reformereinek támogatását is maga mögött tudhatta. A Hruscsovval való megbeszélés világossá tette, hogy végérvényes a szovjet döntés. Kádár számára csak két út volt lehetséges: vállalja az együttműködést és hatalmon marad, vagy kitart a kormány, Nagy Imre és a magyar nép mellett, és viseli ennek következményeit. Kádár az előző megoldást választotta, bár tett egy halvány gesztust, kérve, hogy "ez a kormány ne legyen bábkormány". Erre azonban semmi esélye sem volt. A kormánylistát a szovjetek állították össze, a programot is oroszul írták, a nyelvet nem beszélő Kádár még a fordításban sem tudott közreműködni. Az esetleges komplikációk elkerülése érdekében a szovjetek a katonák mellett politikusokat is bevetettek, Kádárt Malenkov, Mikojan és Brezsnyev, az SZKP Elnökségének három tagja kalauzolta.

Míg Kádár és szovjet stábja Moszkvában a döntést követően az utazásra készült, a Kossuth Rádióban elhangzott Mindszenty bíboros beszéde. Az érsek ugyan nem bontott zászlót a Nagy Imre vezette kormány ellen, de azt a "bukott rendszer örököseinek" nevezte, fellépett a katolikus egyház "intézményeinek és társulatainak" visszaadásáért, de nem igényelte vissza egyértelműen az egyháztól 1945-ben elvett földbirtokot. A beszéd sokkal higgadtabb volt, mint sokan várták, annak hangsúlyai, a bíboros politikai fellépése mégis egy, a kormánnyal szemben kibontakozó, új központ létrejöttének lehetőségét teremtette meg.

November 3-án az egész ország érezte a fenyegető veszélyt, mégis mindenki bizakodott. Bíztak abban, hogy a szovjetek nem lépnek fel a valódi egységbe forrt magyar akarattal szemben. Bíztak abban, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelése nem kötelezően váltja ki Moszkva reakcióját, hiszen megfelelő garanciák fejében Finnországból és Ausztriából is kivonták a csapatokat, és Magyarországon is biztatóan indultak a tárgyalások. Bíztak abban, hogy amennyiben mégis sor kerülne újabb szovjet agresszióra, azt a nemzetközi béke megőrzésére hivatott Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek Magyarország alig egy éve lett csak tagja, megakadályozza, és megvédi az önállóságát és semlegességét bejelentett tagállamát.

Magyarországot felveszik az ENSZ-be. 1955. december 14.

Tovább növelte a reményt, hogy e napon is tovább erősödött, szilárdult a belső rend. A november 2-i kezdeményezéseket követően általánossá vált a munkástanácsok határozata a sztrájk beszüntetéséről, ehhez támogatólag csatlakoztak a fegyveres csoportok, politikai pártok képviselői. A fegyveres harc vége, a munka országos felvétele pedig egyértelműen bizonyította, hogy a kormány újra ura a helyzetnek, Magyarország nem válsággóc, semmiféle külső beavatkozásra nincs szükség. Számos helyen már e napon megkezdődött vagy be is fejeződött a forradalom idején letartóztatottak vagy védőőrizetbe vettek ügyének felülvizsgálata. Azokat, akiket ártatlannak találtak, szabadon engedték, a többieket pedig a rendőrség fogdáiban helyezték el.

Az esti-éjszakai órákban, miközben az ország az idegfeszítő másfél hét után a nyugodt vasárnap reményében tért nyugovóra, a fővárosban és környékén megtörténtek az utolsó lépések a másnapi támadás előkészítése, biztosítása érdekében. Nagy Imre az MSZMP Intézőbizottságának tagjaival a Budapestre érkezett román delegációtól próbálta kipuhatolni a szovjet szándékot, és igyekezett őket a béke megőrzése érdekében közvetítésre felkérni. A románok pedig igyekeztek elhúzni a tárgyalásokat, hogy ezzel foglalják le Nagy Imrét, és csökkentsék a kormány cselekvési, tájékozódási lehetőségét.

Az Erdei Ferenc és Maléter Pál vezette magyar küldöttség a késő esti órákban érkezett meg a tököli szovjet parancsnokságra. Azonban alig kezdték meg a tárgyalást, a terembe géppisztollyal felfegyverzett szovjet állambiztonsági tisztek nyomultak be, élükön a KGB elnökével, Szerov tábornokkal, akik a nemzetközi jog és az alapvető erkölcsi normák megcsúfolásával letartóztatták a magyar küldöttséget. Ezzel a támadás előestéjén (egyelőre képletesen) lefegyverezték a magyar hadsereget.

Oldal: 1956 forradalom 3. Fejezet folytatása
Mindenes oldal - © 2008 - 2025 - mindenesoldal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat