zdasági válságra és a lakosság kifáradására tekintettel - valamint hogy tárgyalási pozícióját erősítse - a KMT november 16-án (a sztrájkjog fenntartása mellett) elrendelte a munka felvételét, egyidejűleg azonban november 21-ére a Nemzeti Sportcsarnokba hívta az ország munkástanácsainak képviselőit, hogy ott megalakítsák az Országos Munkástanácsot.

Noha Kádár maga is tisztában volt eredménytelenségével és az őt fenyegető veszéllyel, ezt nyomatékosították is a testvérpárti küldöttségek és a szovjetek. A hónap közepén a kínaiak vetették szemére, hogy Magyarországon jelenleg nem demokráciára, hanem diktatúrára, kíméletlenségre van szükség, a keletnémetek pedig a megtorlást kérték számon a harcban még nem is győztes magyar vezetésen. Tudhatott arról is, hogy az SZKP magyarországi megbízottai lágyszívűnek, ingadozónak minősítik őt magát is. Kádárnak, ha meg akarta tartani a hatalmat, erőt kellett felmutatnia.

Kénytelen volt átértékelni korábbi álláspontját. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy hatalmát nem elsősorban a balszárny, hanem a másik oldal veszélyezteti. A megyeszékhelyeken lassan kiépülő pártszervezetek saját fennmaradásukért, elismertetésükért küzdöttek, sokszor már azt is eredménynek tekinthették, ha a munkástanács hajlandó volt velük tárgyalóasztalhoz ülni, vagy beengedni őket az üzembe. A sorozatos kudarcok nyomán a párt központi vezetése ráébredt, hogy az adott helyzetben nem harcolhat egyszerre két irányban, és megegyezésre törekedett a kisebb veszéllyel: enyhítették a rákosisták ellen meghozott szigorú határozatokat, mind szélesebbre tárták a kapukat az egykori MDP balszárnya előtt. Ez pedig természetesen keményebb, radikálisabb megoldások felé tolta a pártvezetést.

Ezt erősítette, hogy a kezdeti ellenkezéssel szemben a karhatalmat végül csak a volt pártfunkcionáriusokból, elűzött káderekből és a volt ÁVH tagjaiból sikerült felállítani. November 21-én határoztak arról, hogy a hatóság ugyan ne működjön, de a volt beosztottakat alkalmazni kell. Még novemberben fölálltak az első karhatalmi ezredek Budapesten, Kádár mégis csak szovjet segítséggel tudta stabilizálni hatalmát.

3. A kádári hatalomátvétel

November 21-én, jóllehet a KMT az országos gyűlés megtartását előzetesen egyeztette a szovjetekkel, és a tárgyalásokra őket és a Kádár-kormány képviselőit is meghívták, a Nemzeti Sportcsarnokot szovjet harckocsik vették körül, megakadályozva a gyűlés megtartását. A KMT Akácfa utcai székházában tudták csak megtartani az értekezletet, de ide a vidéki küldötteknek csak egy töredéke jutott be. Formálisan ugyan határoztak az Országos Munkástanács megalakításáról, de egyben úgy döntöttek, hogy a Kádárék által már elismert, működő KMT képviselje a vidéki munkástanácsokat, az amúgy is feszült viszonyt nem srófolják tovább. (Kádárék viszont másnap megjelentették a munkástanácsok jogállását rendező törvényerejű rendeletet, amely következetesen figyelmen kívül hagyta a KMT egyeztetett javaslatait.)

Hosszas tárgyalások után november 21-én sikerült megegyezésre jutni a jugoszlávokkal, aminek értelmében a Kádár-kormány írásos garanciát ad Jugoszláviának, amelyben kijelenti, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelősségre vonni, ennek nyomán a csoport számára nyújtott menedékjog megszűnik, és Nagy Imréék a követséget elhagyják. Késő délután szovjet autóbusz várta az épületből távozókat, amely azonban nem a lakásukra, hanem a mátyásföldi szovjet parancsnokságra vitte őket, ahonnan másnap repülőgépen szállították el a csoportot a Bukarest melletti Snagovba. Ezzel végképp lehetetlenné vált a nagyimrések bevonása az MSZMP-be.

November 21-22-én komoly eredményeket köszönhetett a szovjeteknek a kádári vezetés. Negyvennyolc órán belül megszabadultak két olyan erőtől, amelyek egyaránt kormányként léphettek volna föl, és amelyek akár az alkotmányos, akár a forradalmi legitimáció révén eredménnyel tarthattak volna igényt a legfőbb hatalomra.

Kádár magatartása szembetűnően meg is változott, a szovjet küldöttek elégedetten nyugtázhatták, hogy "Kádár elvtárs elszánta magát". November végén párt- és gazdasági vezetőknek a munkástanácsok képviselőivel folytatott tárgyalásán már így fogalmazott: "A letartóztatásokat nem hagyjuk abba. Azok tovább is folytatódni fognak. Ha szükség lesz rá, még szigorúbbak lesznek. [...] Nem lehetünk puhák, nem lehetünk engedékenyek, mivel az ellenforradalmat nem lehet megbénítani, megállítani engedmények segítségével - ezt a receptet egyszer már kipróbáltuk". A kemény lépések, a megtorlás beindításának elhatározását - Kádár szavainak bizonysága alapján - a jelen körülményein túl a múlt tapasztalatai is motiválták. Kádár a pártvezetés október végi magatartását tekintette riasztó és kerülendő példának, amikor is engedményekkel kívánták megállítani az "ellenforradalmat". Elhatározásához a szovjeteken kívül hathatós segítséget nyújtott a román delegáció is. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága november 24-i ülésén Gheorghiu-Dej megalázó leckét tartott a magyar pártvezetőknek a követendő politikáról: "Ütni kell! A munkásosztálynak és a pártnak ütni kell a legnagyobb erővel! Ha most nem fogják a munkásosztály erejét érezni, ha nem lesznek felelősségre vonva mindazok, akik ezeket az eseményeket szervezték, akkor nem lesz semmiféle garancia arra, hogy a reakció nem fog-e újból felemelkedni... Feltétlenül szükséges ilyen különleges körülmények között speciális bíróságok létesítése, különleges intézkedéseket kell foganatosítani". Hasonló, sőt súlyosabb leckéztetésben a magyar pártvezetőknek már korábban is többször volt részük, de az SZKP részéről, és nem a magukkal egyenrangúnak tudott románoktól.

A Kádár-kormány tekintélye ennél mélyebbre már nem süllyedhetett, sürgősen cselekedni kellett, annál is inkább, mivel a 21-22-i sikereket követően újabb komoly támadások, kudarcok is érték. Az Országos Munkástanács megalakításának megakadályozása ellenére gyorsan épült ki a megyei munkástanácsok hálózata (Győr-Sopron, Baranya stb.), amelyek követeléseikben csatlakoztak a KMT-hez. Állandó megbízottakat küldtek Budapestre, miközben a KMT vezetői is kiszálltak vidékre, hogy részt vegyenek a munkástanácsok megbeszélésein. A megyei munkástanácsok egymással is kezdték a kapcsolatot kiépíteni (a nógrádi 23-án jelentette be, hogy felveszi a kapcsolatot a KMT-vel, valamint a Borsod és Heves megyei munkástanácsokkal, a pécsi bányászok pedig tatabányai és oroszlányi társaikkal léptek kapcsolatba, és egyeztették követeléseiket). Budapesten az MÉFB utódjaként megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa (MÉFT), elnöke Kodály Zoltán lett. Az országos munkásgyűlés megakadályozása elleni tiltakozásul a KMT 48 órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett. Erejét bizonyította, hogy miként 16-a után szavára egyre több helyen vették föl a munkát, úgy most az ismételt sztrájkfelhívásnak is volt foganatja. De már 22-én spontán tiltakozó megmozdulásokra, tüntetésekre is sor került Budapesten. Másnap pedig a forradalom kitörésének hófordulójára emlékezve néma tüntetéssel tiltakozott a főváros: a MÉFT kezdeményezésére délután kettő és három óra között leállt a közlekedés, kiürültek az utcák. A Magyar Honvéd című lap vezércikkben emlékezett a “dicsőséges forradalomra, a drága, feledhetetlen emlékű magyar októberre" (másnap az újságot be is tiltották). November 23-24-én sztrájkolt az MSZMP lapja, a Népszabadság, mert a pártvezetés nem engedélyezte Tito pulai beszédének szovjet kommentárjára írott válaszuknak a közreadását.

November végére a hónap elején még Kádárt támogató szakszervezet is válságba jutott. Semmi befolyása nem volt a munkahelyekre, ahova a korábbi bizalmikat sok esetben be sem engedték. A munkástanácsok mellett nem jutottak levegőhöz. Miközben a kormányzat ezeket kívánta a szakszervezet gyámsága alá helyezni, a valóságban ennek fordítottja következett be: az üzemekben egymás után tartottak valóban demokratikus szakszervezeti választásokat (a munkástanácsok felügyelete alatt), ezeken a korábbi bizalmik sorra elvesztették pozícióikat, és helyükre a forradalmi követeléseket támogatók kerültek. A nyomdászok és a textilesek önállósították magukat. Ebben a helyzetben az országos vezetőség előre, a KMT-vel való együttműködés felé menekült: a Népakaratban megjelentetett közleményükben bejelentették, hogy a párttól és a kormánytól függetlenül kívánnak tevékenykedni, és elismerték a munkásság jogát a sztrájkhoz.

November végére Kádár elszánta magát az erélyes fellépésre, és ennek részben megvoltak már a feltételei. A honvéd karhatalmi egységek után egyre több helyütt állt föl a belügyi karhatalom elsősorban a feloszlatott ÁVH legénységéből, akikhez nagy számban csatlakoztak hivatalukat vesztett párt- és tanácsi funkcionáriusok, de a leváltott, elbocsátott gazdasági vezetők közül is. Ez a nép által megvetően Kádár-huszároknak vagy pufajkásoknak nevezett csapat égett a bosszú vágyától, de alapvető egzisztenciális érdeke is a hatalom messzemenő kiszolgálására sarkallta, úgy számítva, hogy a rendcsinálásban való részvételével alapozhatja meg majdani karrierjét, feledtetheti korábbi botlásait. Ez a karhatalom nem szorult felső ösztönzésre, inkább kilengéseik kordában tartása jelentett egy idő után nehézséget (de ez csak 1957 tavaszán merült fel, amikorra már sikerült pacifikálni az országot).

November végén, december elején jelentek meg a karhatalmi alakulatok az október 23-a óta a lakosság által uralt, birtokolt utcákon. Minden ellenük irányuló, akár csak szóbeli megnyilvánulást brutálisan megtoroltak, de sok esetben minden ürügy nélkül is véresre vertek, megnyomorítottak embereket. Mivel csak nagyobb kötelékben mertek mozogni, akcióik nem egyes személyek, hanem csoportok ellen irányultak: kollégiumokat, munkásszállókat szálltak meg, nemegyszer a szovjet hadsereg védelmét is igénybe véve.

December 2-án megkezdődött az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ülése. Noha elhangzottak kritikus észrevételek az előterjesztett határozati javaslathoz, azt végül a testület nagy szótöbbséggel elfogadta. Az októberi eseményeket egyértelműen ellenforradalomnak minősítették, és megnevezték azt a négy okot, amely a 23-ai robbanáshoz vezetett. Ezek közül még a Rákosi- Gerő-klikk által elkövetett hibák és bűnök szerepeltek az első helyen, de rögtön utánuk következett a Nagy Imre - Losonczy-féle pártellenzéki csoport tevékenysége. Harmadik helyre sorolták a hazai ellenforradalmi ("Horthy-fasiszta", "kapitalista-földesúri") törekvéseket, míg a sort a nemzetközi imperializmus bomlasztó tevékenysége zárta. A határozat eloszlatta a korábbi bizonytalanságot: amennyiben ellenforradalom volt, akkor az abban résztvevők, különösen annak irányítói ellenforradalmárok, akiket a szocializmus, a nép megmentése érdekében üldözni, a közéletből kiiktatni kell. Szabad utat kapott tehát a megtorlás, s ennek levezénylésére ki is választották a megfelelő személyeket a bűnüldöző, igazságszolgáltató szervek élére, noha az apparátus megtisztításának csak 1957 első hónapjaiban jött el az ideje.

December elején megindultak a tömeges letartóztatások. Százával kerültek börtönbe azok, akiket az ellenállás irányítóinak, szervezőinek tartottak, akikben a lakosságnak bizalma volt. A letartóztatottakat a legtöbb esetben kegyetlenül bántalmazták, az elhurcoltakat kereső hozzátartozókkal semmit nem közöltek.

Egyidejűleg - egy november 24-én meghozott kormányrendelet értelmében - a kulcsfontosságú üzemekben megjelentek a kijelölt kormánymegbízottak, ami azt sejtette, hogy a kormányzat elszánta magát a további sztrájkok minden eszközzel való letörésére.

Még a hónap végén a szovjetekkel egyeztetve megszületett a döntés egy különleges bíróság felállításáról, megkezdődtek a tárgyalások az elsősorban felelősségre vonandók köréről és Szerovval együtt kiválasztották az azonnal hadbíróság elé állítandókat: Dudás Józsefet, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány vezetőjét, és Szabó bácsit, a Széna téri fegyveresek parancsnokát.

December 5-én pedig Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel megjelent a "Fehér könyvek" első kötete, amely a Rákosi-korszak stílusában rágalmazta a nép által dicsőséges forradalomnak, szabadságharcnak tartott megmozdulást, annak résztvevőit. A hatalom gyengeségét jelzi, hogy senki sem merte vállalni a kiadványt, sem a szerzők, szerkesztők, de még a kiadásért felelős személy nevét sem tüntették föl. Miközben a cím még nem minősítette általánosan ellenforradalomnak a történteket, a Köztársaság téri és a mosonmagyaróvári lincselésről készített fotók közreadásával, a valóság elferdítésével vagy pusztán képzeletük szülte rémtörténetekkel kezdték meg a forradalom és a forradalmárok lejáratását. A legfőbb gonosz szerepét ekkor még Mindszenty József bíborosra ruházták.

4. Az ellenállás utolsó fellángolása

Mindarra, amit tapasztalt, a társadalom elkeseredett ellenállással válaszolt. Az országban egymást érték a tüntetések, megmozdulások, részint a karhatalmi önkény, részint a letartóztatások ellen tiltakozva. A KMT által december 1-jére meghirdetett sajtóbojkott tekinthető a küzdelem végső szakasza nyitányának. Tiltakozásul az ellen, hogy a kormány továbbra sem engedélyezte a munkástanács lapjának megjelentetését, a KMT a megjelenő lapok bojkottálására szólította föl a lakosságot. Felhívásuk eredményeképpen országszerte gyúlt egy kötegben lángra a standokra kiszállított pártlap, a Népszabadság. December 4-ére nőtüntetést szervezett a KMT és azÉlünk című lap körül tömörülő értelmiségiek egy csoportja (Eörsi István, Obersovszky Gyula stb.).

Az 1956. december 4-i nőtüntetés résztvevői a Kálvin térnél.

A Hősök terére érkező gyászruhás asszonyokat szovjet katonák és karhatalmisták várták, közbelépésükre azonban nem kerülhetett sor, mert megjelent a helyszínen ( Göncz Árpád kíséretében) K. P. S. Menon, India nagykövete, így a tüntetők elhelyezhették csokraikat az ismeretlen katona emlékművénél.

Válaszul 6-án a kormány próbált meg szimpátiatüntetést szervezni maga mellett, azonban a vörös zászlók alatt felvonuló maroknyi csoportot az erős katonai fedezet (szovjetek és karhatalmisták) ellenére megtámadták az emberek. Több helyen lövöldözésre került sor, hatan meghaltak, többen megsebesültek.

Noha november 30-án Kádár - 7-e óta első ízben - el merte hagyni a fővárost (a tatabányai munkástanáccsal tárgyalt, minden eredmény nélkül), vidéken is egyre forrósodott a hangulat. Egymást érték a tüntetések az ország különböző részein, Tatabányán és Pécsett, Nógrádban és Hajdú-Biharban; a megmozdulásokat számos esetben csak fegyverhasználattal volt képes felszámolni a karhatalom.

A forradalom december eleji utóvédharcainak egyik központja Békés megye volt. Tüntetők lepték el a városok és a falvak utcáit, újjáalakították a forradalmi bizottságot és a nemzetőrséget, sok esetben szembeszálltak a kivezényelt karhatalommal. December 6-án Békéscsabán rendeztek néma tüntetést és koszorúzást, amelyen részt vettek a helyőrség katonái, és az ott egybegyűjtött, alakulatuktól elszakadt sorállományú harcosok. Közülük egy csoport Sarkadra ment, ahol csatlakoztak az ott tüntetőkhöz. Elfoglalták és lefegyverezték a rendőrséget és a kiegészítő parancsnokságot, valamint a pártbizottságot; újra megalakították a nemzetőrséget, letartóztattak több volt ÁVH-st. Végül Békéscsabáról érkezett karhatalmisták szovjet támogatással fegyverezték le a nemzetőröket, többeket letartóztattak. Amikor a szovjetek másnap elhagyták a várost, az utcákat újra ellepték a tüntetők, akik a letartóztatottak szabadon engedését követelték. A karhatalom ellenállt, de a tömeg ismét elfoglalta a rendőrség épületét, és több menekülni próbáló rendőrt (volt ÁVH-sokat) súlyosan bántalmaztak. Este azonban visszatértek a szovjetek, és végérvényesen elfojtották a megmozdulást. Doboz községben december 7-től 10-ig tartották magukat a felkelők, akik fegyverrel fogadták a kivezényelt karhatalmi egységet is; egy karhatalmista megsebesült, mire a többiek elmenekültek. Este szovjet alakulat szállta meg a falut. A hatalomnak csak a hónap közepére sikerült megfékeznie a békési forradalmat. Tömegével tartóztatták le az embereket, őket és keresésükre induló hozzátartozóikat is brutálisan bántalmazták. Kora délutántól kijárási tilalmat rendeltek el, december 12-én pedig Gyomán sortűzzel oszlatták szét a letartóztatottak szabadon bocsátásáért tüntetőket.

December 9-10-én újra a figyelem középpontjába került Miskolc. Földvári Rudolf november végén megpróbálta megakadályozni a volt ÁVH-sok benyomulását a karhatalomba, amit megkísérelt a megyei munkástanács ellenőrzése alá vonni. Ezzel azonban olyanok érdekeit sértette, akik már elég erősnek érezték magukat a visszavágásra, így amikor december elejére nyilvánvalóvá vált, hogy Földvári programja nem valósítható meg, őt magát is támadni kezdték a 9-én megtartott megyei aktíván. Ekkor került sor először az asszonyok tüntetésére, majd este már a lakosság nagy része az utcákra vonult. A karhatalom és a szovjetek nem mertek fegyvert használni velük szemben, mert a rendőrök és a volt nemzetőrökből szervezett munkás-őrök a tüntetők mellé álltak, kijelentve, hogy támadás esetén készek a tömeget fegyverrel is megvédeni. Másnap folytatódtak a megmozdulások, a szovjetek végül is fegyvert használtak, mire a lakosságot támogató rendőrök viszonozták a tüzet. A tűzharcnak számos halálos áldozata volt (mindkét oldalról), számukat tovább növelte, hogy a menekülő tömeg alatt leszakadt a Szinva-patak hídja, többen itt szerzett sérülésükbe haltak bele. A tüntetők megpróbálták elfoglalni a karhatalmi laktanyát, hogy így szerezzenek fegyvert a további harchoz, de ezt a szovjeteknek harckocsik bevetésével sikerült megakadályozniuk.

December elején egymás után dördültek el a sortüzek, nemcsak Gyomán és Miskolcon, de az ország számos más településén is Egertől Zalaegerszegig. Ezek közül a legtöbb áldozatot a december 8-i követelte Salgótarjánban. A nógrádi megyeszékhelyen letartóztatott bányászok kiszabadítása érdekében vonult reggel kilenc órakor az utcára, a megyei rendőr-főkapitányság elé a tömeg. Egy rendőrtiszt megpróbálta távozásra bírni őket, majd felajánlotta, hogy válasszanak egy küldöttséget, amellyel tárgyalnának, de ehhez már nem volt elegendő a bizalom, a tüntetők ezt nem vállalták. A tömeg egyre nőtt, tizenegy óra tájban már mintegy négyezren tüntettek nemcsak a letartóztatottak szabadon bocsátásáért, hanem a Kádár-kormány ellen, a szovjet csapatok kivonását követelve. Szidalmazni kezdték a rendőrség védelmére kivezényelt karhatalmi egység tagjait. Ebben a feszült helyzetben kezdett el lőni egy vagy több karhatalmista, mire az egyik tüntető gyakorló hanggránátot dobott mögéjük, hogy ezzel akadályozza meg a további vérontást. Éppen ellentétes eredményt ért el: a lövöldözésbe bekapcsolódott a többi karhatalmista, valamint a környéket biztosító rendőrök és a szovjet katonák is. A sortűznek, az eddig előkerült dokumentumok alapján, majdnem ötven halálos és több mint száz sebesült áldozata volt.

December 8-án ülésezett a KMT: áttekintették a megalakulás óta eltelt időszakot, és arra a megállapításra jutottak, hogy tárgyalási kísérleteik kudarcot vallottak. A hatalom elgáncsolta az Országos Munkástanács megalakítását, a volt ÁVH tagjai egyre nagyobb számban lépnek be a fegyveres testületekbe, elsősorban a karhatalomba, de a honvédségbe is (tiszti rendfokozattal), a munkástanácsok egyre kevesebb eredménnyel lépnek fel a letartóztatások ellen, sőt, az elmúlt napokban mind nagyobb méreteket öltött a munkástanács-vezetők elhurcolása. Nem sikerült nyilvánossághoz jutniuk, a kormány következetesen megakadályozta, hogy saját újságot hozzanak létre, a rádió pedig vagy nem tájékoztatott a KMT lépéseiről, vagy félretájékoztatta a hallgatóságot. Egyre nő a lakosságra nehezedő terror, ami lassan lehetetlenné teszi a munkástanácsok működését. A küldöttek túlnyomó része úgy látta, egyedül egy hosszabb, országos tiltakozó sztrájk meghirdetésével van esélyük, hogy rákényszerítsék a kormányt valódi tárgyalásokra. A Budapest X. kerületi munkástanács küldötte így fogalmazott: "maximum 2-3 napos tiltakozó sztrájkot javasolunk. Ez olyan legyen, hogy az élet minden területére kiterjedjen, olyan fegyelmet és elszántságot fejezzen ki, hogy gondolkozzon az a Kádár-kormány és a szovjet hatalom is, amely a Kádár-kormány fölé van rendelve. Aludjon ki a villany, ne legyen gáz, ne legyen semmi. Nem vétünk a humanizmus ellen, mert a kórházakban van akkumulátor, amellyel a két napot kibírják." Már megszületett a határozat, amikor megérkezett a salgótarjáni vérengzés híre, ami csak megerősítette a KMT-t döntésében: december 11-12-ére általános sztrájkot hirdettek, de "A bányák fenntartására szükséges energiaforrások és a városok vízszolgáltatása működjék. A mentők, tűzoltók, kórházak és orvosok végezzék munkájukat."

Ekkorra azonban már felkészült a kormány a végső leszámolásra. A 48 órás sztrájkot ugyan nem tudták megakadályozni, de kíméletlenül leszámoltak minden utcai tüntetéssel. Lőttek Egerben, Kecskeméten, Zalaegerszegen stb. December 9-én a KMT sztrájkfelhívására hivatkozva és válaszolva törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, köztük a KMT-t (az üzemi munkástanácsokhoz még nem mertek hozzányúlni), majd 11-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták a KMT vezetőit, Rácz Sándort és Bali Sándort, ahol letartóztatták őket.

E napot követően egymás után jelentek meg a törvényerejű rendeletek, amelyek drasztikus megtorlással fenyegették a véleménynyilvánítás minden formáját. December 12-én elrendelték a statáriális bíráskodást, melynek hatálya kiterjedt a gyilkosságra, rablásra, egyéb szabotázsakciókra, valamint a fegyver- és lőszerrejtegetésre. Pótlólag, december 13-án jelentették meg a büntetés mértékéről rendelkező 3. §-t, mely szerint a kiszabandó ítélet, amennyiben a vád bebizonyosodik, halál, ezt a bíróság mérsékelheti, de tízévi szabadságvesztésnél enyhébb ítélet csak fiatalkorúakra szabható ki. December 15-én Miskolcon meg is született az első halálos ítélet, amit azonnal végre is hajtottak. Ezt követően futószalagon születtek a statáriális ítéletek.

Ugyancsak december 11-én fosztották meg a munkástanácsokat a mögöttük álló fegyveres testülettől, az üzemek munkás-őrségétől (arra hivatkozva, hogy ezekbe "bűnöző és ellenforradalmi elemek kerültek be"). Másnap elrendelték a gyülekezési tilalmat, melynek rendelkezése szerint engedély nélküli gyűlés vagy felvonulás szervezője öt évig terjedhető börtönbüntetéssel volt sújtható, de egy év börtönre ítélhették azt is, aki részt vett ilyenen. 13-án elrendelték a közrendet, közbiztonságot "veszélyeztető" személyek internálását, ismét felállították az internálótáborokat, közülük ebben az időben ismét a kistarcsai volt a legjelentősebb. Az internálás maximális időtartama hat hónap volt, ezt azonban kétszer meg lehetett hosszabbítani újabb hat-hat hónapra. December 11-én feloszlatták a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát.

A sortüzekkel elrettentett, karhatalmistáktól meggyötört ország már nem tudott válaszolni. December 12-e után csak véletlenszerűen került sor egy-egy elkeseredett akcióra a karhatalmisták önkénye ellen tiltakozva. December 17-én gyulai fiatalok lefegyverezték a gyulavári határőrőrsöt, hogy fegyverrel védekezzenek a helyi karhatalmi alakulattal szemben, akik súlyosan megsebesítették egyik társukat. A volt forradalmi bizottság elnökének rábeszélésére ugyan a fegyvereket hiánytalanul visszavitték, ennek ellenére tizenhat fiatalt állítottak statáriális bíróság elé, közülük kettőt halálra ítéltek és kivégeztek. 22-én elfogták a Bakonyban még kitartó, budapesti fegyveres felkelőkből álló csoportot, akiket szintén statáriális eljárás alá vontak, vezetőjüket, Horváth Istvánt halálra ítélték és kivégezték. De ez már egy másik fejezet, a forradalom leverését követő megtorlás története.

Oldal: 1956 forradalom 4. Fejezet folytatása
Mindenes oldal - © 2008 - 2024 - mindenesoldal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat